A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

CSÍKI Tamás: A miskolci zsidóság a Holocaust időszakában

előzően egy gettóból szökött családot (Schwarcz Salamont, feleségét és 3 gyermekét) a miskolci pályaudvaron igazoltatott, s a szolgálatot teljesítő rendőrőrtisztnek adott át. Ezért 1946-ban vádat emeltek ellene, ám a népbíróság felmentette, mivel - indoklása szerint - parancsot hajtott végre, s egy olyan „civil" szólította fel a család igazoltatására, aki a rendőröket többször azzal fenyegette meg, ha „kötelességüket" nem teljesítik, azt a tiszteknek fogja jelenteni. (Ugyanakkor tanúvallomásokból kiderült, hogy Vesza más esetben „izraelitának tekintendő személyt szolgálata során nem igazoltatott, sőt óvatosságra intette".)

38 Ezek s az ehhez hasonló elszórt kísérletek legfeljebb egy-egy izraelita sorsán változtathattak, ám a trianoni Magyarország legnagyobb vidéki zsidó közösségének pusztulását a legkevésbé sem befolyásolhatták. Az okok nyilvánvalóan összetettek, nehezen megfejthetők, s bár az események, miként az ország egyéb területein, felsőbb forgatókönyv szerint zajlottak, a helyi, esetleg egyedi tényezőket is keresnünk kell. A korábbi évtizedek sikeres vagy annak megélt asszimilációs, sőt társadalmi integrációs folyamata (amit még fokozott, hogy a hagyományait és kultúráját sok tekintetben megtartó orthodox közösség érte el), az izraeliták évszázados gazdasági, kulturális és szellemi gyarapodása, valamint a belső viszálykodásokon való állandó felülemelkedés hamis illúziók sorát kelthette, nemcsak a hitközség vezetőiben, hanem a felekezethez tartozók széles körében is. Mindenekelőtt nem számoltak kellően az 1930-as évek tendenciáival: a zsidóság összetételében bekövetkező változásokkal, illetve a városvezetés jobbratolódásával vagy az ellenségessé váló közhangulattal sem. Ezzel összefügg, hogy a diszkriminatív rendelkezéseket ideiglenesnek, a különleges helyzetből adódó kényszerű átmenetnek tekintették, ami a koncentrálás időszakára is kiterjedt (ehhez hozzájárulhatott, hogy egy lakónegyed centrális területén létrehozott gettóban sem következett be a teljes elkülönülésük), s ami az izraelita vezetők - évszázados „reflexként" megerősített együttműködő készségét is magyarázza.

39 (Pedig a Magyar Élet a német megszállás után egyre gyakrabban szorgalmazta a zsidókérdés megoldásaként - a Turul Szövetség új munkatervére hivatkozva - a kitelepítést, továbbá az „ország legzsidósabb városában" a „zsidókérdés végérvényes lezárását".

40

) Az egykori befogadó közeg magatartása is megváltozott, ami szintén nem tudatosult az izraelitákban. A keresztény kis- és középpolgárság, valamint a munkásság jelentős része (melynek ugyancsak széles bázisa volt Miskolcon és környékén) a '30-as években egyik napról a másikra vesztette el egzisztenciáját, aminek ellensúlyozására alkalmasnak látszott a helyi zsidóság - még mindig kiemelkedő vagy annak vélt - gazdasági pozícióinak és érdekeltségeinek megszerzése. (A keresztény népesség az izraelita kispolgárok elszegényedését, sőt deklasszálódását nem mérte fel kellő realitással, s egyre inkább vetélytársat látott bennük.) Nem véletlen, hogy a Baross Szövetség miskolci csoportja a '30-as évek végétől az „őrségváltás" programjával rendkívül megerősödött; a városi politika ez irányú legsürgetőbb feladatává az izraelita tulajdonú raktárak leltároztatása, a strómanokkal szembeni erőteljes fellépés, valamint a lakásproblémák a szükséges cserékkel való enyhítése lett; miként az eldurvuló antiszemita kampány leginkább az „elrejtett vagyonokkal", továbbá az izraeliták, a keresztény lakosságét a háborús körülmények ellenére is messze felülmúló életszínvonalával és fogyasztásával érvelt.

41 38 Dokumentumok... 81-84. 39 Vö. Magyar Élet 1944. május 5. 40 Magyar Elet 1944. március 23, május 12, 13, június 11. 41 Magyar Élet 1944. április 5, 25, 28, május 24, 27, június 8. 342