A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

GYULAI Éva: A miskolci Miskolci Csulyak. Miskolci Csulyak István miskolci működése (1612-1616)

Egyszersmind a legszentebb Evangélium megismert fénye világítson mindig, a lélek rossz tanácsot adó éhségét űzd el, hogy ne kínozza Orcus őrülete. Védelmező légy, világmindenség Istene, irányítsd a királyokat, városokat, tereket és templomokat, áldd meg Mars és a tápláló gyülekezet szolgáit, Krisztus. A Paradicsom, tenger és föld Uralkodója, neked mi ezeket a szavakat énekeljük szívünkből, hogy a rengeteg rossz után a vágyott békével teremtsd újjá a hunokat.) A vers kulcsát talán az utolsó strófa adja meg, ahol a zsoltárok általános könyörgő hangja egyszerre az ország „személyes" sorsa feletti aggódásra vált át, s a hódoltság, rendi küzdelmek korában teremtő békét kér a hun-magyarokra. Alkalomszerűségét érhetjük esetleg tetten, amikor a katonákra, Mars szolgáira, illetve a papokra, a tápláló gyülekezet szolgáira kér áldást (famulos Mártis, et almae benedic Christe catervaé). Nem sokkal a könyörgés előtt, 1612. június 13-án írta Miskolci Csulyak István Vizsolyi János szerencsi lelkésznek azt a 16 soros distichonban szerkesztett költeményt, amelyben mint a szerencsi prédikátorságban őt követő utódját üdvözli. Si tua Te Visoline túlit adpulpita virtus Dum successorem te velit esse meum: Non equidem invideo, laetor magé, honoribus utque Sparta sit augmento non peritura tuis. Quid Tu de nostro spondes conanime, vestrae Quando vides viduae culmina summa scholae? Pallade et orbari Musas, puerosque parente Te quoque blandiloquo Jane sodalitio. O Visoline Deus nobis haec otiafecit Vt Stephano optata sit mihi Janus ope. Quo pastore canat laetum Miskolcia carmen Sancta cohors: domus et gaudeat inde mea. Tufors Rectorem magis aptum ad gaudia habebis Collega ipse meus, sic reor, aptus érit. Quare da veniam: veniam tibi largior ipse: Fortunaque precor prosperiore vale. (Ha, Vizsolyi, az erény vitt téged pulpitusunkra, így követőmnek is, Téged akar ugyanott Nem vagyok én az irigyed, örül tisztednek a szívem, Spártánk nem vész el, míg a karod övezi. Fáradozásunkról mit Ígérsz, amidőn ime látod, Árva a skólátok, háza is pusztán áll. Megfosztván Pallastól a múzsái kar, apját vesztette a gyermek, Téged a társát is, János, a drága szavút. 0 Vizsolyi, nékünk aki adta e gondot, az Isten, Istvánnak az igért, János, a támasza légy. Szent miskolci seregnek az éneke pásztora mellett 240