A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

KRÍZA Ildikó: Dömötör Ákosra emlékezve (1938-1999)

emlékezőkészsége páratlan volt. Mesekutatásban szívesen vallotta magát Kürt Ranke tanítványának, annak ellenére, hogy az 1964-ben elnyert, Göttingenbe szóló DAAD ösztöndíjat politikai okok miatt nem kaphatta meg. Boldog volt, amikor élete jelentős művének tartott tündérmese-katalógust Ranke emlékének ajánlhatta. Folklorista munkásságának legnagyobb elismeréseként tartotta számon, amikor 1993-ban a Finn Tudományos Akadémia meghívta őt a Folklóré Fellow tagjai közé. A mesekutatás német nyelvű nemzetközi szakfolyóiratának, a Fabulának 1962-től kezdve munkatársa volt. Több írása jelent meg ott, mint az Ethnographiában. A könyvismertetései mindig valami újat, kevesek által ismert anyagot mutattak be. Széles érdeklődése, nyelvtudása tette lehetővé, hogy orosz, ukrán, örmény mesekiadványokról, tanulmánykötetekről, szakirodalomról hírt adjon a 60-as, 70-es években, amikor a vasfüggöny mindkét irányban elszigetelést jelentett. Az orosz akkor fontos közvetítő nyelv volt a kelet-európai és ázsiai népköltészetet illetően, mert a neves szovjet kollegák alig publikálhattak külföldön, Dömötör Ákos könyvismertetései adtak hírt a kelet-európai folklorisztika eredményeiről a Fabulában. Emellett szívesen vállalkozott a magyar mesék és rájuk vonatkozó szakirodalom méltatására. írásaiban általában arra törekedett, hogy a kötetekből hiányzó, de a mesekutatóknak nélkülözhetetlen adatokat (típusszám, motívumjelzet) közölje. Ebből következően Dömötör Ákos minden publikációja jelentős a benne rejlő információk miatt. Kürt Ranke javaslatára alapító szerzőtárs az Enzyklopádie des Mürchens kézikönyvnél, a magyar vonatkozású szócikkeknél az ő neve szerepel leggyakrabban. A Népművelési Intézetben honismereti feladatot kapott, tudománynépszerűsítő, szervezőmunkát végzett, és számos írását közölte a Honismeret című folyóirat, a Népművelési Tájékoztató és más helytörténeti periodika. A Magyar Munkásmozgalmi Múzeumba kerülve hivatali feladata lett a munkásság életmódját kutatni néprajzi szempontból. Érdeklődése az Ózdi Kohászati Művek felé fordult, amely akkor, a 70-es években ellentmondásos helyzetben volt a feszített iparosítás és az elmaradott technológia, fejletlen infrastruktúra miatt. Megfigyeléseit, tapasztalatait közzétette a Berend T. Iván szerkesztette Ózdi Kohászati Üzemek története című tanulmánykötetben. A legjelentősebb gyűjtőmunkáját is ezen a vidéken ÉszakMagyarországon, a Hangony völgyében végezte és a tanulságokat a Bejáró munkások. A kohászati dolgozók életmódja és kultúrája a Hangony völgyében című kandidátusi diszszertációjában összegezte 1979-ben. E munka csak a rendszerváltozás után jelent meg Viga Gyula odafigyelésének köszönhetően a miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyvében folytatásokban. Az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény igazgatójaként sokat foglalkozott városnéprajzi kérdésekkel. Évenkénti változatos kiállítások megtervezése, szervezése mellett sok tanulmányt írt ebben a témakörben. Cikkei művelődéstörténeti értékük miatt figyelemre méltóak, akár az utcanevekről, ünneplési szokásokról, híres emberek tiszteletéről, a névhasználati divatokról szólt, mert azokat mindig kortörténeti összefüggésbe ágyazta. Nyelvészeti, onomasztikai tanulmányai főleg a Nyelvőrben és a Magyar Nyelv hasábjain jelentek meg, bizonyítva, hogy adatfeltárásával gazdagította a szótörténeti, szólástörténeti kutatásokat. A magyar és nemzetközi folklorisztika szempontjából nézve új és nélkülözhetetlen kiadványokkal gazdagította a tudományt. Ezek közül kettőt emelek ki. Az egyik a Magyar népmesekatalógus 2. A magyar tündérmesék típusai (AaTh 300-749), (Összeállította és a bevezetőt írta - -, Bp. 1988.). A klasszikus népmesekincs legművészibb, legösszetettebb 450 típusát ő szedte rendbe a Kovács Ágnes szerkesztette katalógusban. 616