A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

DANKÓ Imre: Múzeumok és barátaik

életét még jobban megnehezítette a gazdasági világválság „begyűrűzése", újjá kellett szervezni, illetve azokon a helyeken, ahol nem voltak, vagy olyan esetekben, amikor és ahol a húszas években a múzeum életében döntő változás történt, új egyesületeket kellett létrehozni. Ha a korábbi egyesületeket, a korábbi múzeumbarát mozgalmat feudális és közigazgatási kötődésű, arisztokratikus jellegűnek mondtuk, akkor ezekről az új, háború utáni szerveződésekről, esetleg annak ellenére is, hogy arisztokraták is részt vettek bennük, polgári jellegűeknek nevezhetnénk. Az eddig elmondottakra Miskolc esetében jó példa Leszih Andor, Megay Géza, Marjalaki Kis Lajos szerepe és múzeumbaráti tevékenysége; Debrecenben pedig a Déri testvérek munkája. Az új egyesületek már kevésbé, vagy egyáltalán nem kötődtek a megyei vagy a városi közigazgatáshoz. Alapszabályokat készítettek és ezeket az alapszabályokat a belügyminiszterrel hagyatták jóvá. Ekkor kezdett általánossá válni a múzeumbarát elnevezés és valami érdekes módon elválni egymástól múzeumok és a múzeumbarátok valamilyen szervezetei. Ennek az elválásnak - ami persze sohase valósulhatott meg, a dolgok természetes rendje szerint - szakmai, vagy szakmainak tűnő okai voltak. Az átélt történelmi viharok, a küzdelmekkel teli évek azt eredményezték, hogy a múzeumokban bármily nehéz körülmények között is éltek egyébként - többek között a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelősége és a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa tevékenysége következtében is - emelkedett a szakmaiság szintje. Szervezett muzeológusképzés ugyan még nem volt, de a budapesti egyetem bizonyos tanszékeihez kötötten, mint amilyen a régészeti, a művészettörténeti, a néprajzi tanszékek voltak, kialakult valamiféle muzeológusképzés. A harmincas évekre az a helyzet állt elő, hogy múzeumainkban szinte kivétel nélkül csak olyan emberek dolgoztak, akik vagy elvégezték még a múlt század végén szervezett régészeti (Posta Béla, Kolozsvár), vagy éppen a harmincas években szervezett néprajzi (Kiskunhalas, Györffy István) tanfolyamokat, vagy pedig az egyetemen szereztek az említett tanszékeken képesítést. Ezek a „szakemberek", főleg fiatal, egyetemi képzésben részesült múzeumi dolgozók, múzeumőrök kezdték lenézni a „szakképzetlen", segítőkész, de tájékozatlan, dilettáns, de mindenbe beleszóló múzeumbarátokat, szervezeteiket. Nagyon érdekes, hogy ez a bizalmatlanság a későbbiek során, akkor is megmaradt, amikor a magyar múzeumügy ismét olyan helyzetbe került, hogy rászorult a múzeumbarátok, a múzeumbaráti szervezetek segítségére. A második világháború és következményei, az akkori „rendszerváltás" igen jelentős mértékben átalakította a különben is nagy károkat szenvedett múzeumokat. A korábbi múzeumpártoló múzeumbaráti szervezeteket például feloszlatták, vagyonukat, ha volt, elkobozták, az elhagyott, gazdátlanul maradt múzeumokat pedig 1949-ben, éppen ötven éve állami intézményekké nyilvánítva központi kezelésbe vonták. A Múzeumok és Műemlékek Országos Központja (MMOK) szerepét, amely végül is egy, a korábbi szintnél jóval magasabb szinten újjászervezte, feltámasztotta a magyar múzeumokat, nem lehet eléggé dicsérő, elismerő hangon emlegetni. Még múzeumbaráti szempontból sem. Mert bár a MMOK működése előtt, még 1945-ben felszámoltak minden társadalmi, közművelődési egyesületet, köztük a múzeumbaráti köröknek vehető egyesületeket is, a MMOK pártfogásba véve mindazokat a múzeumbarátokat, akik az elmúlt időszakban akár mint részalkalmazottak, akár mint munkahely szempontjából a múzeumoktól független, de a múzeumok munkájába magukat bedolgozó emberek voltak ismertek, az újjászervezett, vagy egészen újonnan szervezett múzeumokba gyűjtötte és muzeológusként alkalmazta. Ezzel a nagyon is helyes intézkedésével azonban, hogy úgy mondjuk, le is fölözte a múzeumbaráti társaságot, hiszen legtevékenyebb embereitől fosztotta meg őket. Ilyen és ehhez hasonló intézkedések következtében az 50-es évek első felében erősen 613