A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

DANKÓ Imre: Múzeumok és barátaik

vissza is esett a múzeumbaráti tevékenység, ha éppen nem szűnt meg. Mind a múzeumok, mind a múzeumbarátok munkáját ezekben az időkben nagyban nehezítette az is, hogy az internacionalista proletkultos kultúrpolitika legalábbis gyanús szemmel nézte a múzeumok tevékenységét és még gyanúsabban a nacionalistának, narodniknak, úri, idealista machinációknak tartva a múzeumbarátok munkáját. Mindaddig ez volt a helyzet, amíg meg nem győződtek arról, hogy a Szovjetunióban is vannak múzeumok, sőt, hogy a múzeumi munkát ott nagyra értékelik és nagy becsben tartják. Ez a felismerés egyúttal irányváltást is jelentett a magyar múzeumok-muzeológia történetében: kötelezően központi, majdhogynem egyedüli kutatási tárgykörként kívánták kezelni a legújabb kor történetét, ezen belül is a munkásmozgalom történetét és még itt is sűrítve, a munkásmozgalom és a pártélet helyi történetének, és minden más vonatkozásnak vizsgálatát. Sok helyen, minthogy a régi szerveződésű múzeumbaráti közösség nem volt képes átállni, színre léptek az új szerveződésű legújabb kor-munkásmozgalom-történeti körök, később egyszerűsítve: helytörténeti bizottságok. Tágadhatatlan, hogy ezek a bizottságok nagy munkát végeztek, számtalan adatot, életrajzot, mindenféle dokumentumot, emlékezést és némi tárgyi anyagot is összegyűjtöttek, azzal a diszkriminációval, hogy csak a munkásmozgalommal kívántak foglalkozni, hogy csak egyfajta megközelítésben kívánták magyarázni az eseményeket. Ez a diszkriminatív egyoldalúság hamarosan ellehetetlenítette ezeket a kutatásokat és az ilyen irányú muzeológiai, múzeumbaráti munkát. Többek között azzal is, hogy a hatvanas és a hetvenes évek fordulóján, reakcióként oly erővel támadtak fel a hagyományos patrióta múzeumbaráti elképzelések, mint még soha azelőtt. Az ekkoriban országosan szervezkedő helytörténeti-honismereti mozgalomban méltó helyet igyekezett magának kivívni a muzeológia, a múzeumügy is. Ennek a mindmáig tartó kornak múzeumi-muzeológiai elképzeléseinek vonzatában terjedt el a falumúzeum-, tájház-, emlékház-, emlékkiállításszervezési mozgalom. Ezekkel az úgymond alulról jövő kezdeményezésekkel nem mindenben értettek egyet a múzeumok. Ez a tartózkodás nem tett jót a múzeumok és a múzeumbarátok kapcsolatának, de az esetek túlnyomó többségében a véleménykülönbségek, amelyek főleg szakmai jellegűek voltak, kiegyenlítődtek és ennek köszönhetően a magyar muzeológia-múzeumügy az 1965-től 1975-ig terjedő évtizedet, a kétségtelenül mindvégig jelenlévő ellentmondások dacára is, legeredményesebb korszakának tarthatja. Ez az évtized volt különben a múzeumok mellett működő új szervezésű múzeumbaráti körök legvirágzóbb korszaka is. Jellemző múzeumbaráti tevékenysége volt ezeknek az éveknek az úgynevezett jelentőhálózat kiépítése és működése. Nemcsak régészeti vonatkozásban volt ennek a jelentőhálózatnak nagy jelentősége, mint joggal gondolhatnánk, hanem a múzeumi munka minden területén. A jelentőhálózat működése tulajdonképpen minden műtárgyra kiterjedt és azok múzeumba kerülését segítette elő. Bizonyos példákon elindulva, az úgynevezett Múzeumi Hónapok, minden év októberében, a múzeumbaráti körök rendezésébe kerültek, természetesen a múzeumok, múzeumi szervezetek alapvető, meghatározó tevékenységére épülten. Most, amikor új, ismét megváltozott körülmények között dolgoznak múzeumaink, és munkájukat ugyancsak új szervezeti formában működő múzeumbaráti közösségek segítik, mindenféle fenntartás nélkül, majdnem hogy büszkén kell visszaemlékeznünk ezekre az időkre. Azokra az időkre, azon idők múzeumbaráti közösségeire, munkájára, amelyekben minden időkben, minden ellenállás, sőt olykor tiltás ellenére is át tudták menteni a múzeumbarátok, a múzeumbaráti közösségek legalapvetőbb szellemiségét: az alkotó patriotizmust. 614