A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

DANKÓ Imre: Múzeumok és barátaik

pénzén egy kimagasló műtárgyat a múzeum számára, másrészt pedig azzal, hogy mindegyik egyesület igyekezett kiadni, minden évben rendszeresen megjelentetni egy évkönyvet. Ezeknek az évkönyveknek a szerkesztésében, írásában, nyomdai úton való előállításában és terjesztésében kollektíven vett részt az egyesület teljes tagsága. Ezeknek az évkönyveknek hármas jelentősége volt és van ma is. Azzal, hogy a múzeumőr minden kötetben köteles volt megjelentetni egy részletes jelentést az elmúlt időszak múzeumi életéről, minden életmegnyilvánulásáról, az egyesületek olyan forrásegyütteseket készítettek és hagytak hátra örökül, amelyek alapján soha nem látott részletességgel, adatgazdagon meg lehetett írni a múzeum történetét. Az esetek többségében nemcsak a múzeum történetét, hanem a kérdéses helység kultúréletének majd teljes históriáját is. Ezeknek az évkönyveknek az írása, szerkesztése és kiadása nagy hatású népszerűsítő, propaganda funkciót is töltött be. Sokszor olyan eredménnyel is, hogy az évkönyvek nyomán álltak sokan a múzeumbarátok sorába. Nem szabad elhallgatni azt sem, hogy az évkönyvek versengve szerepeltettek évkönyveik hasábjain egy-egy neves szakembert, tudóst, egyetemi tanárt, netán akadémikust. Kettős céllal és haszonnal: a múzeumi munkába belekóstolt, kutatgató és írogató múzeumbarátoknak a „nagy emberek" szerepeltetésével példát mutattak, mércét állítottak; másik oldalról a „nagy embert" közelebb hozták a helyi problémákhoz, felhívták a figyelmét helyben adott dolgokra, folyamatokra; olyanokra, amelyek ismerete segíthette, kiszélesíthette ismereteit, a „nagy embert" a helység és kultúrintézményei, köztük a múzeum barátjává tették. Harmadszorra azt kell elmondani ezekről az évkönyvekről, hogy írásukat, szerkesztésüket és kiadásukat múzeumaink legfontosabb hagyományai közt tisztelhetjük mind a mai napig. De még ennél a hagyománynál is jobban örülünk - mi múzeumbarátok - annak, ha a hagyomány eredeti formáját éljük meg napjainkban is; azaz, ha múzeumbaráti köreinknek vannak saját, önálló kiadványaik. Ezekre a múzeumbaráti köri kiadványokra minden olyan esetben és minden olyan helyen szükség van, ahol a múzeum nem tud kiadványokat készíteni, vagy a meglévő kiadványok, sorozatok továbbvitele nehézségekbe ütközik, veszélyes helyzetbe kerül. A ma, azaz napjaink múzeumbarátja másféle. Először is nem mindig egy megadott természetes személy. Hanem képviselő; egy nagy múzeumbarát vállalat, cég, intézmény, szervezet múzeum-felelőse, szószólója: képviselője. Mellettük természetesen ott találjuk az egyéni, személyiségükben adott múzeumbarátokat is. Akik ma már kevésbé kötöttek például a közigazgatáshoz, mint régebben voltak; már csak azért is, mert napjaink a gyors közigazgatási változások ideje. De mielőtt a ma múzeumbarátairól szólnánk, vessünk egy pillantást az intézménytörténetre is. A régi, úgy mondanám, hogy feudális természetű és erősen közigazgatási kötődésű múzeumbaráti szervezeteket és velük magukat a múzeumbarátokat is szétzilálta az első világháború, a világháborút követő forradalmak, majd hazánkban a trianoni békediktátum gazdasági, társadalmi és kulturális következményei. Múzeumainkat - amelyek megmaradtak - 1920 táján újra kellett szervezni. Ezekben az években ismét fontos szerepet kaptak a múzeumbarátok. Soraik között jelentős erőt képviseltek a menekültek, azaz az olyan múzeumbarátok, akik a történelmi Magyarország valamelyik városából jöttek, vagy menekültek, vagy sok esetben küldték, kiutasították őket. Ezek a „menekült" múzeumbarátok már még odahaza, eredeti lakhelyeiken szoros kapcsolatba kerültek a múzeummal, a múzeumüggyel, sok esetben számos helyen kezdeményezői voltak az ottani múzeumlétesítésnek, és oszlopos tagjai voltak az ottani megyei vagy városi Régészeti-, Mívelődéstörténeti Könyvtár- és Múzeum Egyesületnek. Minthogy a háború és a forradalmak alatt ezek az egyesületek szétzilálódtak, megszűntek, ezért a 20-as években, amikor a múzeumok különben is nehéz 612