A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

KRUPA András: A májusfa állításának és döntésének táji tagoltsága a magyarországi szlovákoknál

sét a Zempléni-hegyvidéken, a Bükkben, a Pest környéki falvakban a legények végezték. A mátrai helységekben a díszítésbe bekapcsolták a lányokat is. A nógrádi, a Galga menti falvak egy részében (Lucfalva, Sámsonháza, Terény stb.) a lány adta a díszeket, a színes szalagokat, az üveg bort és más ajándékokat, a többinél (Erdőkürt, Galgaguta, Ácsa stb.) a legények. Előfordult, hogy egyazon helységben (pl. Bánk) a szokás mindkét változata élt. A dunántúli szlovák helységekben is kettős megoldás észlelhető: egy részükben előre megkérték a lányt a díszek elkészítésére (Oroszlány, Piliscsév, Pilisszántó, Szápár, Jásd stb.), másoknál (Sárisáp, Tardosbánya, Öskü, Vértesszőlős stb.) szintén a legények feladata volt. A dél-alföldi településeken korábban nem raktak díszeket a fákra; később feldíszítették őket, de ezt ugyancsak a legények végezték, mint rendszerint a romániai bihari falvakban. Mindebből következik, hogy ahol a lány is résztvevője volt a májusfaállításnak, ott természetesen tudott róla, s elképzelhetetlen volt, hogy a nagy munkát igénylő és zajjal is járó ásást ne vette volna észre, még ha nem is ő adta az ajándékokat. Mégis a helység közösségi rendje szerint nem illett, hogy tudjon róla. Ráadásul ezekben a helységekben általában az egyik szülő vagy maga a lány ki is ment, és megkínálta a legényeket itallal. Ahol előre megbeszélték, be is hívták, és gazdagon megvendégelték őket étellel és szintén itallal. Megtörtént, hogy énekszóval mulattak, s táncoltak is. Ahol csupán zöld vagy virágos ágakat tűztek fel (Dél-Alföld, Öskü, Nyíregyháza), ott minden a legnagyobb titokban történt. A legény dicsőségére vált, ha minél magasabbra (pl. a háztetőre, a kémény mellé) és észrevétlenül rakta fel a májusfáját. Másnap hajnalban ezen a vidéken valóban meglepetés volt a lány számára a májusfa, s igyekezett kitalálni, hogy ki hozhatta. A közvélemény előtt a többi helyen is mímelték a lányok a meglepetést, akkor is, ha részesei voltak a szokás-cselekményeknek. Minderről számtalan konkrét változat élt, bemutatásukra most nincs módunk. Érdekes jellegű váltás következett be a mátrai szlovák falvakban. A század közepéig nemcsak a nagylányoknak, hanem a fiatalasszonyoknak is állítottak májusfákat. Az 1960-as években a nagylányok már nem kaptak, ám szinte a csecsemőkortól, a kétévesektől a tizenhat éves korig mindegyik lánynak vittek májusfát. Miként az idők folyamán számos szokásból, hiedelemből gyerekjáték vagy -ének lett, a májusfaállítás az utolsó szakaszban úgyszintén a gyerekek, a serdülők ügyévé vált. Ettől függetlenül néha előfordul a legény szerelmét valló komoly májusfa is. A fahiány az elsődleges oka annak, hogy az alföldi szlovákok inkább fa- vagy bokorágat tűztek fel. Ezen a tájon egyértelműen egyéni jellegűvé vált a tiszteletadás. Ez nem az alföldi ember individuális sajátosságából fakad, amire esetleg hajlandók lennénk gondolni, hanem a feladat adottságából. Más tájakon a magas, nehéz fák kivágása, majd elásása közös munkát, összefogást igényelt a legényektől. A felállítás összes munkafázisa figyelmes tevékenységet kívánt, nélkülözhetetlenné tette több ember együttmunkálkodását. Tehát maga a munkafolyamat követelte ki a közös, társas együttműködést. Ezzel elválaszthatatlanul összeforrva alakult ki a hagyomány is, s ugyancsak befolyásolta a legények összefogását. Ezért vált közösségi megnyilvánulássá a májusfák kidöntése is, mert szintén több ember (legény) részvételére volt szükség. Ezt azután összekötötték áldomással, tánccal, zenés vigalommal. A májusfáknak a középületek (községháza, templom, kocsma) előtt történő felállítását legtöbb helyen kialakult szokásrend szabályozta. Úgy is mondták: a bírónak vagy a jegyzőnek, a papnak, a kocsmárosnak (richtárovi, notárovi, knazovi, senkárovi) állítják. Többnyire fenyőt, borókát választottak, s az ide szánt fa mindig a legszebb és legmagasabb volt. Századunkban a templom előtt szórványosan ástak be májusfát, a Dél-Alföld 499