A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

SZILÁGYI Miklós: Hagyomány és újítás a népi gazdálkodásban

HAGYOMÁNY ÉS ÚJÍTÁS A NÉPI GAZDÁLKODÁSBAN SZILÁGYI MIKLÓS Elöljáróban néhány szűkítő-pontosító megjegyzést kell tennem, elhárítandó, hogy a T. Hallgatóság olyan tartalmakat is várjon a cím hallatán,

1 melyekre egy rövid előadás keretében nem vállalkozhatom: - A „népi gazdálkodás" fogalmába természetesen beleérthető lenne a halászat vagy a méhészet is, az állattartásról pedig, ha meggondoljuk, hogy paraszti gazdálkodásról csak a földművelés és állattartás összhangja, egyensúlya értelmében beszélhetünk, még nyilvánvalóbban szólanom kellene. Ez alkalommal mégis a földművelés 19-20. századi „újításaira" célszerű leszűkítenem ezt az inkább tézisszerű, mint teljességre törekvő összefoglalást. - A földművelésre, még pontosabban az eszközkészlet, a technikai felszereltség átalakulására - modernizálódására szűkítem tehát az áttekintést, jóllehet a „hagyomány" és az „újítás" viszonya ugyanilyen joggal és okkal elemezhető lenne a nem tárgyiasítható tudásanyag tovaterjedését, popularizálódását végigkövetve (pl. a termesztett növények fajtaválasztékának bővülésén, a nemesített változatok paraszti termelésbe állításán, a vetőmag csávázásának mind általánosabbá válásán, a talajjavítás-trágyázás elterjedésén, illetve az állattartás mindegyik ágában lezajlott fajtaváltásokon és az istállózó tartás túlsúlybajutásán szemléltetve az „újításokat"). - Elkerülhetetlen ez alkalommal, hogy a szakirodalomból ismertnek vagy néprajzi gyűjtés közben tapasztaltnak tételezzek igen sok néprajzi tényt és összefüggést - technikai részletet és munkaszervezeti megoldást -, és azzal hárítsam el a részletes ismertetés amúgy jogos hallgatói igényét, hogy a néprajzi irodalomból utólag előkereshető mindaz a részlet, amely most, egyszeri hallásra nehezen követhetőnek tetszik. Kutatástörténeti megjegyzések A paraszti földművelés 19-20. századi - azaz: a kapitalizmus kori, illetve a szocialista korszak programszerű kényszer-modernizációja eredményeként bekövetkezett megannyi változása természetesen nem kerülte el a néprajzkutatók figyelmét, noha a kutatástörténet egyetlen korszakában sem a változásvizsgálat volt a meghatározó kutatói törekvés. Az is jellemző volt, hogy miközben az etnográfusok és néprajzi gyűjtők - kinyilvánított szándékuk szerint - elsődlegesen az archaikus részleteket igyekeztek megörökíteni, korántsem a paraszti életformával való szakítás „szomorúságra" okot adó tüneteként értelmezték a „modernebb" eszközök, technikai-technológiai megoldások, mechanikai szerkezetek és gépek terjedését. Ellenkezőleg: bár keresték jeles eleink, keressük manapság mi magunk is, és nem titkolt örömmel fedezték/fedezzük fel a gazdál1 A XI. Néprajzi Szemináriumon 1999. július 16-án, Lendván elhangzott előadás bővebb és jegyzetekkel kiegészült változata. 461