A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

BALASSA Iván: A népi földművelés történeti-néprajzi kutatásának módszertanához

A fenti - többé-kevésbé forráskritikának nevezhető - eljárásokhoz még egy befejező mozzanat is fűződhet, amit László Gyulától tanultam és amit a néprajzban többek között Nagy Gyula alkalmazott. A már kész dolgozatot felolvasta abban a körben, ahol a gyűjtést végezte és egy-egy esetben még a megjelenés előtt nagyon hasznos tanácsokat kapott. Sajnos, ezt a módszert csak néhányszor tudtam alkalmazni, mert a rohanó idő ebben akadályozott. Ez pedig nemcsak az esetleges hibák kiszűrésére rendkívül alkalmas, hanem azt is megmutatja, hogy a megfogalmazás olyan áttekinthető, hogy azt az egyszerű emberek is meg tudják érteni. Márpedig minden tudományos feldolgozásnak erre kell törekednie. A feldolgozást végző kutatónak legfontosabb feladata a részletmunkák után az összefoglalás elkészítése. A magyar földművelés néprajzi összefoglalására először Györffy István tett kísérletet a Magyarság Néprajza második kötetében és ezt vettem mintaképnek magam is, amikor háromszor próbáltam meg összefoglalni az eddig összegyűlt ismereteket. Erre először nagyon vázlatosan a Balassa Iván-Ortutay Gyula: Magyar néprajzban Bp. 1979. (185-220) került sor, aminek inkább csak az a jelentősége, hogy angolul és németül is napvilágot látott. Már terjedelmesebb összefoglalás Balassa Iván: A magyar gabonatermelés néprajza. Debrecen, 1990, mely az egyetemi hallgatók számára írt tankönyv. A magyar földművelés történeti-néprajzi összértékelését írtam meg a Magyar néprajz II. kötete számára mintegy 10-12 ív terjedelemben számos rajzzal és fényképpel, melynek kiadása most van folyamatban. Ezen túl egy nagyobb összefoglalást tervezek, melynek egyes fejezetei már elkészültek, most inkább az okoz nehézséget, hogy nagy terjedelmű könyveim (kukorica, eke, munkaszervezet stb.), hogyan illeszthető mindebbe bele, hogy a kereteket ne feszítsék széjjel. Fentebb már utaltam a forráskritikára, amit igyekszem következetesen alkalmazni a nyomtatott források esetében is. így a szerző szülőhelye, ifjúságának színtere és működési területe mind érzékelhető írásban rögzített munkásságában is. Comenius Á. J. bár négy évig Sárospatakon (1650-1654) működött, mégis szóhasználatában számos nyugatdunántúli szó található, ami a fordítóra utal és ezt az adatok helyhezkötése esetében szükséges figyelembe venni. Balásházy János sátoraljaújhelyi származású, ezért ha szőlőről ír, az mindenképpen Tokaj-Hegyaljára vonatkozik, de ha a szántóföldi földmüvelésről értekezik, akkor az Debrecenhez és környékéhez köthető, mert ott élte le egész életét. Természetesen ez nem ilyen egyszerű, mert egykorú vagy későbbi adatokkal kell ellenőrizni mindenkinek a megállapításait. A történeti írott források esetében a forráskritika nehezebb, hiszen a tizedösszeírásokat rendszerint nem helybeliek intézték, hanem a részrehajlás elkerülése miatt távolabbi vidékekről jöttek. Ha még tudjuk is a nevét, szinte lehetetlen megállapítani, hogy az kit takar. Mindenesetre a forráskritika sok munkával jár ugyan, de elvégzése az egyes adatokat sokkal biztosabbá teszi és ezzel a leírások, következtetések valódiságát megerősíti. A különböző és más-más módszerrel dolgozó tudományok eredményeit nagyon nehéz összeegyeztetni és a történeti néprajz szolgálatába állítani. Már egy-egy termesztett növény elnevezése is annak eredetére, illetve a közvetítő népre utalhat. A haricska 'görög gabona' a románból került hozzánk, a pohánka elnevezés valamelyik nyugati szlávból származik és eredeti jelentése 'pogány gabona'. A kukorica valahonnan délről került hozzánk, de ennek a szónak az eredetét még nem sikerült megnyugtatóan tisztázni. E növénynek törökbúza elnevezése az első pillanatban könnyen megoldhatónak látszik és a törököktől való átvételre utal. Ez az elnevezés azonban olyan népeknél is előfordul, ahol ilyen kapcsolatra aligha lehet gondolni. A francia blé de Turquie, az angol Turkey corn, az olasz granturco (TESz), ez arra utal, hogy volt egy korszak, amikor a keletről 450