A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

BALASSA Iván: A népi földművelés történeti-néprajzi kutatásának módszertanához

igyekeztem megszerezni és használni, továbbá a hazánkban megtalálható külföldi folyóiratokat néztem át. Bécs, Koppenhága, Stockholm könyvtáraiban néhány olyan munkát tanulmányoztam, melyhez itthon nem jutottam hozzá. Mindez bizonyos alapot nyújtott ahhoz, hogy az esetleges kapcsolatokat, párhuzamokat jelezzem, illetve felvázoljam. A FELDOLGOZÁS MÓDSZERE A fentiekben megemlítettem azokat a legfontosabb forrásokat, melyeket egy-egy részletkérdés vagy éppen az összefoglalás megírásában a magyar földművelés történeti néprajzi vizsgálata során igyekeztem felhasználni. A legfontosabbnak mégis azt tekintem, amit a nyelvterület különböző vidékein gyűjtöttem azoktól az emberektől, akiknek egy életen keresztül a földművelés volt mindennapi foglalatosságuk. Kezdettől kezdve tervvel indultam útra és az alapvető kérdéseimet igyekeztem írásban rögzíteni. Ezeket különböző korú és eltérő földbirtokkal rendelkezőktől gondosan végigkérdeztem, de mindig lehetőséget biztosítottam arra, hogy az adatközlők elkalandozzanak, hiszen sok esetben éppen ilyenkor nagyon érdekes megállapítások kerülhettek elő. Arra is ügyeltem, hogy a kikérdezettek származását megtudjam, mert nem mindegy az, hogy az adott településen élte le egész életét vagy valamelyik szomszédos, nem egy alkalommal távolabbi faluból költözött be. Arra is vigyáztam, hogy az elbeszélés során elővegyük azokat a szerszámokat, melyekről éppen szó van, mert ez az előadó számára kötődést jelentett és biztonságot adott. Amikor csak lehetett, a különböző munkák helyszínét is felkerestem és fényképpel, esetleg rajzzal rögzítettem az eljárások részleteit. Az is megesett, hogy rajzolót vittem magammal (pl. Csikós Tóth András, Nagy Dezső Sárospatak), akik később vázlataikat kidolgozták. Mivel gyorsírást nem tudok, ezért vázlatos jegyzeteimet igyekeztem minél hamarabb gépírásba áttenni és ezeknek döntő többségét valamelyik hivatalos múzeumi adattárban elhelyezni. A gyűjtési módszeremben jelentős változás 1957-ben következett be, amikor először magnetofonhoz jutottam. Ettől kezdve a következőt igyekeztem megvalósítani, ami nem mindig sikerült. Sokkal pontosabb tervet, kérdőívet állítottam össze, ezt másoknak is rendelkezésre bocsátottam és nagyon sok hasznos adattal gyarapodtam (pl. kukorica, eke, az aratás munkaszervezete, a palóc földművelés stb.), amit most és itt is megköszönök a kitöltőknek. Először igyekeztem a munkamenetet és az eszközöket a helyszínen elsősorban fényképben, illetőleg egyszer-egyszer rajzban rögzíteni. Majd a fényképeket rendbe szedve, késő ősszel, télen visszatértem ugyanazokhoz, akiknek munkáját megörökítettem. Sorra néztük a képeket és az ahhoz fűzött megjegyzéseket hangszalagra rögzítettem. A fénykép az adatközlőket valósággal lázba hozta, különösen, amikor jeleztem, hogy az könyvben is meg fog jelenni. A képek ösztönzésére sok olyat is elmondtak, ami egyébként aligha került volna elő. Az is megesett, hogy többen részt vettek egy ilyen megbeszélésen, de ilyenkor elég nehéznek bizonyult, hogy egyszerre csak egy mondja el közölni valóját. Ezek után került sor otthon a hangszalagokon rögzített anyag írásba való áttételére, melyet sokszor magam végeztem, de az esetek többségében munkatársaim valósítottak meg (köszönet érte). Ezt magam a hangszalaggal együtt átnéztem, hiszen én jelen lévén a felvételen az esetleges hibákat jobban ki tudtam szűrni, az esetleges nyelvjárási sajátosságokat jelezni tudtam. Mindezt összevetettem a fényképpel és ha a szükség úgy kívánta, ismét visszatértem a helyszínre és igyekeztem a hiányokat pótolni. 449