A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)

Az ókorban a római megszállók építettek néhány kő- és téglaépületet, a középkorban nemes urak és némely, gazdagabb polgárok léptek nyomdokaikba. A parasztok csak az elmúlt fél évezredben zárkóztak fel, lépésről lépésre araszoltak. A változás legtovább a keleti és északi periférián váratott magára, itt a tartós építőanyagok tömeges használata csak az ipari forradalom hatására indult el. A szilárd halmazállapotú építőanyagok szinte teljesen hiányoznak a délkeleteurópai sztyeppén. Az itt élők a középkorig sátrakba vagy veremházakba húzódtak, majd mindinkább előnyben részesíthetik azokat, akik földből rakott falakkal akarták felépíteni házaikat. Veremházakat a korai középkorig Európa más részein is építettek. Skandinávia déli részén olyan lakóistállós házakban éltek sokan, ahol ember és állat egyaránt közös tető alatt talált oltalmat és az egész konstrukciót (mint egy nagyobb, majd befedni szándékozott gödröt) ásták ki a földben. Veremépítmények nyomait tárták fel a régészek továbbá a Német síkságon, Kelet-Németországban, Angliában, Svájcban, Lengyelországban, Csehországban, Magyarországon. Ezek az épületmaradványok prehistorikus és kora-középkori rétegekben találhatók. Minthogy a házépítés tudománya a földművesek találmánya, a talajszintre merőleges falú házak építésének praktikáját ők terjesztették el a kontinensen. Hét-nyolcezer éve zajlik ez a folyamat. Mint minden kultúra, ez is regionális értékeiben öltött testet. Mindenütt a helyileg legnagyobb bőségében fellelhető építőanyagot használták fel. A kontinentális Európában, ahol a lombhullató fák erdőövezete húzódik, gerendaszerkezetű házakat építettek, a magashegységekben (az Alpokban, a Pireneusokban, a Kárpátokban), Skandináviában és az oroszoktól lakott Kelet-Európában fenyőgerendákból rótták a házakat. Délkelet-Európa sztyeppéi síkján veremházakban laktak, majd a talajszintre emelt házakba költöztek. Délkelet-Európa lakói - elhagyván veremházaikat eleinte gerendaszerkezeteket állítottak fel, a gerendák közeit befonták és sárral betapasztották. Ennek azonban a középkor múltán, amikor megfogyatkoztak a galériaerdők véget vetettek. Az építkezésekhez felhasználható fa ugyanis mind ritkább érték környezetükben, takarékosabb megoldást kellett találniok. Jó fél évezrede annak, hogy fokozatosan áttértek a földfalú házak építésére. Ugyanakkor ott, ahol még a múlt században is erdők tarkállottak, Nyugat- és Közép-Európában (bár egyre több téglaházat emeltek), a falusiak továbbra is építették a fa-tartószerkezetű házaikat. A tölgyoszlopokat eleinte csaknem mindenütt függőlegesen ásták a talajba, hogy falat építsenek. Magyarul ezt a faltípust - szláv jövevényszóval - paliszádnak nevezik a szakirodalomban. A paliszádépítés a középkorig volt szokásos Közép-Európában. Később változtattak a technikán. Az épület sarkain, a fal hosszában meghatározott távolságokra függőlegesen állítottak gerendákat, a tartóoszlopokba hornyokat vágtak és ezekbe a vájatokba deszkává hasított tölgygerendákat zsilipeltek. Aztán betapasztották az épületet sárral. Anyagtakarékosabb megoldás volt, ha összeállítva a ház gerendavázát és befonva annak közeit vesszővel, a fal felületét sárral betapasztották (patics). A beépített fa állaga gyorsan pusztul, amikor tehát néhány évtized után megrogyott a fal, új gerendát kellett beépíteniök a ház falába. Északnyugat-európai adatok szerint az elmúlt évezredben sokat módosítottak a tölgyfaszerkezeteken. Akik paticsházat építettek, célszerűbben és anyagtakarékosabban dolgoztak, mint azok, akik cölöpházakat állítottak össze. Néhol kétféle technikát alkalmaztak egyidejűleg. Az egyiket a lakóház építésekor, a másikat a melléképületen. Az épületmaradványokból ítélve, mindenütt átépítették lakásaikat. A fokozatok leginkább a sztyeppén a leginkább szembeötlőek, akik itt éltek, komfortosabb otthonokra vágyva felmenő falú házakba költöztek a veremépítményekből. 403