A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)
HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)
ház talán kezdetleges alkotás, de tartósan lakható, építőik sorsa nem a szakadatlan vándorlás, akár egy emberöltőn át élhetnek a falak védelmében. Ez az első otthon fajunk történelmében. A gazdálkodó ősünk jóval ritkábban kényszerült elhagyni lakhelyét, akkor, ha megélhetése kilátástalanná vált, mert kimerült létalapja, a termőtalaj, ami emberöltőnként legalább egyszer be is következett. Őseink lakókörnyezetükben vették művelésbe a termőföldet, majd - néhány éves ciklusokat alakítva ki - váltogatták a parcellákat. A házak nem voltak ilyen tartós alkotások. Az emberek élete könnyebb lett ugyan, ám ezzel egyelőre mégsem állt arányban a házak élettartama. Az építők tudása volt véges. Gyenge tákolmányoknak bizonyultak. Főleg az épületek statikája hagyott maga után kívánnivalókat. Bár ezeket a kalyibákat már nem szerkezetük váza tartotta össze, mint a sátort, de a földműveshajlék sem volt örökéletű. Statikailag legfontosabb épületeleme, a fal megrogyott, mert nem tudta tartani a tető, a héjazat és a saját súlyát, és ilyenkor össze is dőlt a házikó. Sokszor azért következett be a tragédia, mert a ház falát egy sárral betapasztott karóváz alkotta, a karóváz közeiben az esőtől szétmállott a sárfal, az épület megrogyott. Pusztította a falat a tető résein becsorgó eső is. A házbeliek is sokat szenvedtek a lyukas tető miatt. A héjazattál volt talán a legtöbb bajuk, s hogy be ne ázzon, állandóan javítaniok kellett. Mindezek ellenére a ház egy emberöltőn át lakható hajlék ígérete volt, állandó építmény, maga az emberkézzel alkotott örökkévalóság, az első tartós fogyasztási cikk fajunk történetében. A legtöbb ház tovább tartott, mint lakójának élete. A nemzedékek múltán majdnem mindig változtak az igények, a lakók elérkezettnek látták, hogy módosítsanak a még álló épületen. Hozzátoldtak, belső tereit átalakították. Vannak olyan parasztházak a kontinensen, amelyeknek falai hét-nyolcszáz éve állnak és minthogy többször átalakították belső terüket, még ma is lakhatók. l Legtovább állnak a kőfalak. Tartós építőanyag a tégla. De a kutató nem nagyon tudja megbecsülni, mióta? Ezek a falak ugyanis nem árulják el korukat. A faház azonban, mióta hasznosítják a gerendák dendrokronológiai vizsgálatainak eredményeit vagy a radikarbon datálás révén szerzett ismereteket - igen. Azt is tudhatni, hogy csak ott áll faház, ahol erdő van. Ott építenek kőből, ahol a vidék fában szegény. Fához olcsón jutottak hozzá erdővidéken, a kő ugyanitt megfizethetetlenül drága, s ma is az. A mediterrán partokon már régen kivágták a fákat, mindenütt kőépületek állnak. Skócia, Írország vagy Bretagne a jégkorban még tundra és gleccser volt, ahol sok morénakő rakódott le. A házak falait időtlen idők óta kőből építik. Ezzel szemben a kontinens belsejében mindenütt sok fát használtak fel az épületekhez, különféle fakonstrukciókat hoztak létre, miközben tőlük északnyugatra és délre a kőépítkezés tartományai harapófogóba fogták Európát. A periféria sok száz éve a kőkunyhók és kőből rakott emeletes házak övezete. Már ilyen volt a prehistóriában is. Azóta természetesen a házak méretein és belvilágukon sokat változtattak. A kontinentális Európában az urbanizáció elterjesztette a téglaépítkezést, ami költséges beruházás volt mindenütt. 1 Arnrsberg, 1976.; Barabás-Gillyén, 1987.; Barley, 1961.; Baumgarten, 1980.; Bedal, 1993 2 .; Blomkviszt, 1956.; Brunskill, 1982.; Chapelott-Fossier, 1980.; Chapman, 1971.; Chierci, 1921.; Cusinier, 1985.; Deffontaines, 1939/1— II.; Deffontaines, 1972 2 .; Demangeon, 1937.; Dión, 1934.; Donát, 1980.; Erixon, 1947.; Füzes, 1997. 309-26.; Haenel, 1972-1977/I-VIIL; Meitzen, 1872.; Merion-Jones, 1982.; Moser, 1985.; Müller-Karpe, 1960-1980/I-IV.; Raenk, 1949/1.—1951/11.; Ricerche, 1943-1964/ I-LXXII.; Rütimeyer, 1924.; Sage, 1982. 9-36.; Schier, 1966 2 .; Trier-Schepers, 1941. 11-25.; Vajkai, 1949.; Wardperkins, 1984.; Weiss, 1959.; Wiedenau, 1983.; Zippelius, 1974. 402
