A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

SÜMEGI György: Szalay Lajos argentínai periódusa (1948-1960)

9. Kurucz László: Emlékek Szalay Lajosról Szalay Lajos az 1947-48-as párizsi békekonferencia magyar delegátusának volt tagja, mint rajzoló, sajnos ott készített művei egyszerűen eltűntek. Argentínába 1948 közepén érkezett feleségével és szinte az első naptól kezdve ismertem. Pintéréknél, a Colon szólótáncosánál laktak és az akkori Színjátszó Társulat tagjai előadásaik után rendszerint ott gyűltek össze a sokszor reggelig tartó eszmecserére. A nagyszerű humorú Vaszary Piroska szinte ontotta az anekdotákat, amelyekhez asszisztált a szintén nem búskomor Pintér házaspár és Valézy Lajoska, aki a kövér emberek finom humorát képviselte. De a társaság középpontja Szalay Lajos volt. Műveltségével elkápráztatta a résztvevőket, magyar beszédének szépségét és változatosságát a színészek is megirigyelhették. Lajos meghatározásai szinte megfellebbezhetetlenek voltak, akár politikáról, művészetről, vagy közgazdaságról volt szó. Sajnos e vidám összejöveteleknek már csak e sorok írója az egyetlen élő tanúja. Innen került Dohnányival együtt Tucumanba, ahol hamarosan felismerték csodálatos képességeit. Szalayban egyesültek olyan tulajdonságok, melyek ritkán adódnak egy emberben. Mesterségbeli abszolút tudásához széles körű műveltség járult, rajzainak mindig súlyos mondanivalója volt, ami a szemlélőt néhány vékony vonallal is azonnal szinte mellbe vágta. Noha templomba nem járt, mélységesen istenhívő volt, rajzainak szinte többsége bibliai téma, legtöbbször forró drámává alakítva. Felkerestem 1950-ben a forró északi városban, ahol akkor már megszületett egyetlen leánya is. A hosszú beszélgetések alatt is állandóan rajzolt, felváltva jobb és bal kézzel, ugyan azt a rajzot. Mind mondotta volt, a sok rajzolástól már elfáradt a jobb keze, így szükségből tanult meg a másikkal is rajzolni... Hatalmas ládányi rajza volt már akkoriban is felhalmozva, pedig minden tízből csak egyet-kettőt tartott meg, a többit azonnal eltépte. Az ötvenes évek elején visszatért Buenos Airesbe, ahol a Pueyrredon tanárképző iskola egyik rajz tanszékének lett a vezető professzora. Óráira nem fértek be a diákok, azok is eljöttek, akik más tanárokhoz voltak beosztva. Mindennap bement tanítani, amit senki más nem tett meg, szinte túlzott lelkiismeretességgel végezte munkáját. Mindenkihez volt tanító szava, amit a diákok kinyilatkoztatásképpen hallgattak. A mai művészi körök agyonhallgatják, pedig az ő növendékei voltak Carlos Alonso, Martinez Howard, Benítez és sokan mások, akik ma már elsőrendű, befutott művészek. Felülmúlhatatlan technikáját nagyszerűen lehetett alkalmazni szinte minden kifejezési formára, de mondanivalójának mélységeihez már nem igen jutottak el. Vérbeli pedagógusképességei természetesen felkeltették tanártársai féltékenységét is, fizetését nem folyósították, és állásáról való lemondásra kényszerítették. Amire még nem volt példa a diáksztrájkok történetében, a hallgatók követelték, hogy Szalay maradjon meg tanárnak és az igazgatót be sem engedték addig az iskolába, míg ezt meg nem ígérte. Szalay viszont megunta a sok hercehurcát és nem ment vissza, viszont az igazgatót is felmentették az állásából. Szalay Lajos: Áldozás, 435x319 mm, papír tusrajz, 1950 k 337