A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

SÜMEGI György: Szalay Lajos argentínai periódusa (1948-1960)

Mikor Szalay Tucumanban tanított, terhes felesége Havránéknál lakott, azok támogatták és ápolták, mert szinte egész terhességét ágyban kellett végigszenvednie. Mikor a gyönyörű kis Klárika megszületett, Havránék lettek a keresztszülei, nekik dedikálta Szalay egyik legszebb képét. Később a Havrán család Venezuelába költözött, de pár év múlva visszatértek Buenos Airesbe. Szalay 56-os, forradalmi rajzai későbbi életét is erősen befolyásolták, érezte, hogy nemcsak félreállítják, hanem el is akarják süllyeszteni. Meg is fenyegették párszor és Szalay nagy változáson ment keresztül. Szinte üldözési mániában szenvedett - nem is egészen alaptalanul -, és mindenkitől félt, rettegett. Mint Havrán testvére elmondotta volt, még tőlük is, akik pedig igazán csak a javát akarták. Szinte kerülte az embereket és menekülni akart. Úgy gondolta, hogy az Egyesült Államokban majd nagyobb sikere lesz. Igen sok rajzát, szinte fillérekért elkótyavetyélte, hogy kifizethesse amerikai útiköltségét. Azt hitte, hogy ott majd harmadszor is új életet kezdhet. Nem így történt, és a suttogó de hatásos ellenpropaganda ott is utolérte. De ez már egy más szakasza lett életének, amelyben Havránék már nem igen vettek részt. Csak emlékét őrzik, és néhány nagyon szép rajzát. 5. K.: Alfredo Da Vicenzo, hogyan ismerkedett Ön meg Szalayval? Prof. De Vicenzo: Ezt kérem, egy kicsit messzebbről kell kezdeni. Az ötvenes évek elején a tucumani Egyetem Művészi Fakultásának dékánja (itt azt is rektornak hívják) egy Horacio Descole nevű biológus (!) volt. Ez nagyzási mániában szenvedett és Tucumanban egy dél-amerikai kultúrközpontot akart alakítani. Ez már önmagában is lehetetlen volt, mert nemcsak Tucumanban, de akkor egész Argentínában nem volt erre megfelelő kulturális alap. Viszont nagylelkűen fizetett mindenkit, hogy honnan volt minderre a mérhetetlen pénz, senki nem tudta... nem is kutatta. Minden állásra a lehető legjobbat akarta, lehetőleg világhírességeket. így került oda Dohnányi és Gieseking is, akik természetesen arra nem vállalkoztak, hogy szolmizációt tanítsanak, viszont csak egy-két növendékük volt olyan fokon, hogy mesteriskolát végezhessenek. Fourniernek, az akkor már világhírű francia csellóművésznek csupán egyetlen tanítványa volt, egy chilei. A festőiskolán Rebuffó és Spilimbergó tanítottak az akkori Argentína legkiválóbb művészei, de nekik is csak egy-két növendékük volt. A grabadói műhelyt egy Egon Hirsch nevű kiváló osztrák vezette, akkoriban én csak mint kisegítő famulus dolgoztam mellette. Egy nap Descola megkérte Hirschet, hogyha Buenosba megy, hozza Tucumanba a legeslegeslegjobb rajzolót. Ez természetesen Szalay volt, akit Virginia Carreno (akinek quintáján voltunk) ajánlott Hirschnek és aki addig alig hallott valamit Szalayról. Szalay nem kapott önálló tanszéket, csak az Egyetemi Bolletint kellett illusztrálnia, ami már önmagában is abszurdum. Viszont hamar felfedezték nagyszerű képességeit, és készítettek neki kiállításokat, megbízták rézdomborművek tervezésével, sőt kiadták nem is egy könyvét kiváló rajzaival. Hivatalosan nem voltak tanítványai, de azért többen elmentek pár órát venni Szalaytól. Ezek neveit ma már persze lehetetlen kikutatni. A szobrászatot a kiváló Lorenzo Dominguez vezette, de Szalaynak bármennyire is igyekeztek kedvében járni, nem igen volt jövője Tucumanban. Persze, a többieknek sem és azt mindnyájan tudták, hogy az egész Descole konceptus egy napon kártyavárként fog összeomlani. Viszont a fizetéseket folyósították és bár az akkori gazdasági viszonyok igen jók voltak Argentínában, nem szívesen hagyták el kényelmes - és jól fizetett - állásaikat. Descolének egyszer az az ötlete támadt, hogy egy kontinenst átölelő (!) kulturális folyóiratot létesít. Erre a célra óriási pénzért Németországból egy olyan modern nyomdagépet hozatott, amilyen akkor Buenos Airesben sem volt. Mindezt azért, hogy másfél éven keresztül adjanak ki egy TROPICO nevű folyóiratot, amiből talán 12-15 szám jelent csak meg. Azt hiszem 1952 vagy 53-ban politikai látogatásra megjelent Tucumanban a mindenható Éva Perón. A peronista pártnak akkor nem volt saját napilapja, az összes komoly újság ellenzéki álláspontot képviselt. (Ma is...) Mikor Éva Perón meglátta a nyomdacsodát, azonnal rendelkezett, hogy azt szállítsák Buenos Airesbe. Azon nyomták a párt első napilapját, a „Democraciá"-t. Descole persze megpróbált tiltakozni, de elszámította magát. Az elnökfeleség egy szava elég volt, 334