A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

SÜMEGI György: Szalay Lajos argentínai periódusa (1948-1960)

Az ismeretség úgy kezdődött, hogy Szalay akkor spanyolul nem tudott és az EMECÉ művészi igazgatójával sem találkozott, de bemutatkozásképpen otthagyta egy rajzát. Mikor a következő nap a főnök az asztalán találta a rajzot, szinte elámult, majd hívta a spanyol Elvira Martint, aki szintén ott dolgozott. Bár a rajzot zseniálisnak tartották, abban a percben nem volt rá lehetőség, hogy azt valamilyen illusztrációképpen felhasználják. Közben E. Martin értesített engem - tudva, hogy segítségére vagyok az újonnan jött művészeknek -, hogy felfedezett egy magyar művészt, aki jól beszél franciául és megkért, fogadjam, hátha tudok valamit érdekében tenni. Mikor első ízben jelentkezett, megkérdeztem, nem adna-e nekem rajzleckéket. Elvállalt, de amikor egy razonábilis összeget ajánlottam fel az óráért, nem akarta elfogadni mondván: „Madame, ne mettez pas ce gens entre nous". Végül is elfogadta. A legközelebbi órán egy óriási doboz bonbonnal jelent meg, ami legalább annyiba került, mint amit én fizettem neki. Az egyetlen, amit kért, hogy hozzak neki egy modellt, aki egyformán hasznos lesz mindkettőnknek. Egy délelőtt elhoztam gróf Bethlen kislányát, akinek az anyja egy dekorációs üzletben dolgozott és nagyon szerényen élt. Elengedte a kislányt annál is inkább, hogy kigyógyítsa végtelen félénkségéből. Mikor a kis Katalin megérkezett, megkértem Szalayt, jól nézze meg, megismeri-e. A művész nagy csodálkozással kiáltott fel: Nem lehet! Ez a volt miniszterelnök unokája! Meglepetése szinte határtalan volt, csaknem elsírta magát. Azért fegyelmezetten rajzoltuk a modellt és mikor Katalin elment, mondta csak nekem: Ez a gróf egy szörnyűség volt! Miért? - kérdeztem én meglepetve. Mert ez volt Magyarország ezeréves történelmének legintelligensebb embere. És akkor? Az ő vezetése alatt semmiféle változásra nem lehetett számítani. Nem kérdeztem, hogy miféle változásra gondolt, mert már meggyőződtem, hogy Szalay soha semmivel és senkivel nincs megelégedve. E pillanatban még „Luis"-nak titulálta a képeit és igyekezett beleilleszkedni az argentin művésztársadalomba. Örökös ellentmondásokban élt, nem beszélgettünk, hanem inkább csak megfellebbezhetetlen véleményeket nyilvánított. Kitűnő francia nyelven drámai fordulatot adott mondatainak, gazdagítva a magyar nyelv kifejezési gazdagságaival. Egy alkalommal mikor leckét adott mondotta volt: „Le desordre, Madame, devient bientot de l'ordure" (Asszonyom, a rendetlenség hamar piszkos szemétté változik). Megpróbáltam közelebb hozni művészi körökkel, így az Estimulo de Bellas Artes-el, ahol akkoriban élő modellekkel dolgoztak. Később egy kiállítást rendeztünk zseniális rajzainak. A „Pro Arte" amit akkor „Pipina" Diehl Ayerza vezetett, már több kiállítást rendezett a mi lakásunkban, ami a szép ház első emeletén a legszebb és legnagyobb resedencia volt. Középen egy nagy ovális szalonnal, amit azonnal át lehetett alakítani egy 710 személyes konferenciateremmé, mely közvetlen a nem sokkal kisebb ebédlőhöz csatlakozott. Néha még színdarabokat is adtunk elő, és több szociális összejövetelt tartottunk az „Amigos de Hungría" javára, magyar művészekkel és muzsikusokkal. Egyébként ennek az elnöke dr. Hector Bulrich volt, aki sok más megmozdulást is szervezett hasonló céllal. Egy másik, román, volt diplomata Popp Serbannal kiválasztottuk a kereteket Szalay rajzaihoz. Poppnak gyönyörű képgyűjteménye és nagyszerű decorációs érzéke volt. A kiállítást a „Pro Arte" rendezésében meg is nyitottuk, sőt más helyre is kiállítottuk, de egyetlen képnek sem akadt új gazdája. Az elnöknő ezer bocsánatot kért, de az az igazság, hogy valójában senki sem törődött igazán az eladással. Lényegében a művészetet sohasem lehetett eladni, ami eladható az a hűhó, amit a megfelelő pillanatban csapnak a műtárgy körül. Mikor az lecsendesedik, nincs többé eladás. Serbannal összeszedtük a képeket, néhányat törött üvegekkel és visszaadtuk Szalaynak, a kereteket ajándékképpen. Nem fogadta el fizetés nélkül. Végül két képet ajándékozott a legkevésbé érdesek közül. Egy anyát a Hotel de Inmigrantesből, és egy dramatikus „Menekülés Egyiptomból", melyeket azóta is híven őrzök. Úgy hallottam akkoriban, hogy néhány rajzát megvette a „Saber Vivir" képesújság. Mikor végtelenül béketűrő és áldozatos feleségével Belgránoba költözött a Pintér családhoz, aki a Colon szólótáncosa volt, megkért, hogy vigyem magammal a legközelebbi rajzórára Elisa Martint. Különleges élmény volt egy szűk szobában rajzolni és festeni két különböző nézőpontból ugyanazt a személyt. Szalay festménye (nem rajza!!) harsogó színekben tobzódott, de sohasem 332