A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

SZEKRÉNYESSY Attila: Egy borsodi udvarház története (Szekrényessy Árpád élete)

Egy ilyen vadászatról hazatérőben érte baleset Szekrényessy Árpád sógorát, Lossonczy Jenőt. A Borsod irányából lovasszánon érkező úr, kocsisára hagyatkozva, meleg prémekbe burkolózva szendergett. A pálinkából többet ivott kocsis, a Sajó hídjához érve - lévén a híd felhajtójának csak egyik oldalán volt kerékvető - azt rossz irányból közelítette meg, s a szánt utasával együtt, a Sajó meredek mederszéléről a vízbe borította. Az elszenvedett sérüléseken túl, rövid időn belül tüdőgyulladás végzett az agg földesúrral.

95 Telente külön eseményszámba ment a halászat. A környékbeli gyereksereg nagy tetszése mellett zajlott ez a látványosság. A kastély alatt, a Bódván hosszú léket vágtak, melyen hálót eresztettek a vízbe. Egy csapat, nagy bottal felszerelkezett hajtó, hangos kurjongatások közepette, a jeget ütve zavarta a halakat a lék irányába. A gazdag halfogást fent a kastélyban rendszeresen fényes társasági együttléten, pazar halvacsorával ünnepelték meg Szekrényessyék. Jelentős mulatságai voltak még a helyi nemességnek az időről időre megrendezésre kerülő miskolci agarász-és lóversenyek, mely utóbbi mindig a Sajó-parti szép, gyepes pályán került lebonyolításra. A férfiak tiszte volt - miként Ragályi Tamás idejében - látogatni a megyegyűléseket, hova nejeik, s eladósorban lévő lányaik csak jelesebb alkalmakkor szegődtek kísérőikül. Ilyenek voltak a fő- és alispáni beiktatások. Szekrényessy Árpád ez alkalmakkor fogatott be előkelő négylovas hintójába, melynek bársonyülésén kócsagtollas, prémes, ezüstpitykés díszmagyarjában feszített, Berta és Margit húga társaságában. Pazar látványt nyújtott a címeres díszhintó, amint a borsodi földúton, virágzó akácok sorfala között megindult Miskolc felé. A Bódva-völgyi nemes rátartiságát mutatta, hogy a vasút korában - még ha egyébkor mindig azon utazott is - a megyegyülésre saját úri fogatán hajtatott. Ősi divat ez, mint ahogy a gyűlés ezredéves sarkalatos jogaik szimbóluma, akként a családi címeres úri fogat, korlátozhatatlannak vélt nemesi szabadságuk jelképe. Pompás látványt nyújtott a vármegyeháza előtt parádézó fogatok, hintók kavalkádja, nemkülönben az ódon falak közé sereglett országos hírű famíliák „karneválja". Ilyenkor megelevenedett a feudalizmus. Az öreg padok közt vígan tereferélő, szegrőlvégről rokon családok fiai zsibongtak, míg a karzat mívesen faragott fakorlátja mögött ősanyáik ékszerével felékített anyák és hajadonok bájos csevegése, s legyező surrogása hallott. Éles csengő nyitotta meg az ülést, lelkes buzdító szavak méltatták a hazát, s a megyét, melyre zajos „Vivát!" felelt, s ugyancsak „Vivát" járt nemes Borsod vármegye új főispánjának. Délután színházlátogatás, egynémely ismerősnél vizitáció, s este cigányzenés, pezsgős, parádés vacsora a Koronában, a nemesség elsőszámú szállójában. Azután estétől hajnalig tánc és tánc, mely időről időre sok úrileány és ifjú lelkében hagyott mély nyomokat. Borsod kicsiny falu, a 19-20. század fordulóján mintegy ötszáz lelket számlált, lakosai dolgos parasztemberek, kiknek egyszerű házai részben a földvár lapos mészkőfennsíkján húzódtak. Kultúrára nemigen volt módja adni. Jó ha évente néhányszor vándor színitársulat vetődött a környékre, de az is csupán a nagyobb Edelénybe, miként kósza mutatványosok is legfeljebb odáig merészkedtek. Bárczayék dohánysimító helyiségében részint a Szekrényessy-domínium uradalmi cselédei játszottak egy-egy rögtönzött színdarabot. A maroknyi falusi intelligencia kedvelt gyülekezési helye, kaszinója pedig az itteni zsidó boltos, Grünné asszonyság vegyeskereskedése volt. E kis létszámú polgári értelmiség köreihez tartozott - miként a feudalizmus századaiban - a tanító, jegyző, bíró, 234