A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

FAZEKAS Csaba–GYULAI Éva: A katolikus egyház lemondása a tizedről 1848. március 18-án

Március 18-án az alsó táblán - miután döntés született a közteherviselésről, valamint „az úrbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézma és pénzbeli fizetések megszüntetéséről" - bizonyosra vehető, hogy Schneé László Heves megyei követ hívta fel először a figyelmet, miszerint következetlenség lenne a magánföldesúri terhek megszüntetése után az azokhoz hasonló jogi természetű tized fenntartása. (A fennmaradt egykorú tudósításokban Schneé óvatos szóhasználata - „a papi tized iránt is egyúttal intézkedni kellene"

21 - arra enged következtetni, hogy nem formulázott indítványt nyújtott be, hanem csak szóba hozott egy tisztázandó kérdést. Mivel a liberálisok részéről nyilvánvaló volt a feudális terhek megszüntetésének terve, ez a momentum az egyháziakhoz intézett burkolt felszólításként is értelmezhető.) Daróczy Zsigmond, a pécsi káptalan küldötte ezt követően szólalt fel, és káptalana nevében „a haza s a nép javára egészen, s minden kárpótlás nélkül" megtette lemondó nyilatkozatát, mire „az egész termet majd összeroskasztó »éljen«, taps és dörömbölés"

22 következett. A követek felállva tapsolták meg a többi káptalan (esztergomi, nagyváradi, váci, nyitrai, szepesi, pozsonyi illetve a bencés rend) követének hasonló bejelentését, továbbá a többi káptalan közfelkiáltással kinyilvánított hasonló lemondó nyilatkozatát. Szentkirályi Móric a lemondó nyilatkozatokhoz hasonló patetikus köszönetnyilvánítása mellett gyakorlatiasabb lépésre is elszánta magát, a tized megszüntetését rögzítő törvényjavaslat illetve a felső táblának szóló üzenet megszövegezésébe kezdett, melyben a főrendek között helyet foglaló egyháziakat hasonló lépések megtételére kérték. A felirat megfogalmazásakor kért szót Vagyon István nyitrai kanonok, aki a kizárólag a tizedből (pontosabban annak 1/16-ából, az ún. sedecimából) ellátott papok sorsáról való gondoskodást szorgalmazta. Erre Kossuth szükségesnek vélte a törvényben leszögezni, „miként a kisebbrendű papság gondtólment ellátásáról gondoskodni szent kötelességüknek ismerik", a majdani felelős kormánynak pedig tegyék kötelességévé az alsópapság ellátásáról intézkedő törvény elkészítését. A lemondás ügyét sokan összekapcsolják azzal a tényezővel, mely időben megelőzte az ominózus bejelentéseket. Arról van szó, hogy Kossuth indítványára - miszerint „annak ideje lejárt, hogy egy osztály képviselői a haza fölött még soká intézkedhessenek" - döntöttek a permanens ülésezésről (vagyis arról, hogy nem oszlanak szét, amíg a polgári átalakulás alapjait lerakó törvényeket meg nem alkották), továbbá arról, hogy az alsó tábla ülésén egyenlő (fejenkénti) szavazatjogot biztosítottak valamennyi követnek. Ezáltal lényegében a rendi országgyűlés átalakult alkotmányozó nemzetgyűléssé (constituante-tá),

23 hasonlóan ahhoz a szituációhoz, amely 1789 júniusában a francia rendi gyűléssel történt a „labdaházi esküt" követően. (Lónyay Menyhért így kommentálta a határozatot: „Eltöröltük a szavazatok törvényes arányát, nincs megyei követ, minden egyes külön szavazattal bír. Nincs tehát utasítás. Nem vagyunk többé rendek."

24

) Már a kortárs katolikus interpretáció is igyekezett a két dolog között közvetlen kapcsolatot 21 Pl. Pesti Hírlap, 1848. 6. sz. (március 22.) 244. Más tudósítások egyébként úgy fogalmaznak, hogy Schneé kifejezetten indítványozta a papi tized megszüntetését. Ezeket ld. pl. Varga, 1971. 155. Az ülésen történtek jegyzőkönyvét egyébként a kortárs tudósítások alapján rekonstruálta pl.: Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika, 1847-1894. I. köt. Bp. 1894. (továbbiakban: Zeller, 1894.) 55-56.; Barta István (szerk.): Kossuth Lajos 1848/49-ben. I. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen, 1847/48. Bp., 1951. (Kossuth Lajos Összes Munkái, XI.) (továbbiakban: Klöm. XI.) 671-672. 22 Nemzeti Újság, 1848. 663. sz. (március 21.) 1042. 23 Uo. ill. Pesti Hírlap, 1848. 5. sz. (március 21.) 239. stb. 24 Kónyi Manó (közli): Lónyay Menyhértnek 1847/8-diki naplója. 1-2. r. In: Budapesti Szemle, 1896. 85. köt. 231. sz. 337-362., 86. köt. 232. sz. 18^9. [továbbiakban: lónyay-napló (1896)] 48. 169