A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

VERES László: Az iparfejlődés tendenciái Miskolcon a 18.században

máramarosi és Bereg vármegyei tutajosoktól. Miskolcon az uradalmi és a városi középületek tetőzetének fedésére használtak zsindelyt.

2 Néha-néha a módosabbak is. A város környékén nem foglalkoztak zsindelyhasogatással. Úgy tűnik, hogy a keményfából való zsindely nem volt keresett. Szívesebben használták a rövidebb fenyőzsindelyt, mely nyilvánvalóan kevésbé volt tartós, de könnyebben felhasználható, rakható volt, mint a bükk- vagy kőriszsindely. A fenyőzsindelyt Gömörből hozatták. A fehérzsindely Berzétéről, Rozsnyóról, Rimaszombatból került Miskolcra. A vörösfenyő zsindelyt pedig Tiszolcon vagy Dobsinán szerezték be.

3 A miskolci lakóépületek döntő része - miután a tűzveszély miatt Borsod vármegyében is betiltották a faházak emelését - vesszőből font és sárral tapasztott, vagyis paticsfalazatú, nád, szalma, vagy más növényi anyagokkal fedett tetőzetü volt. A falazathoz szükséges vesszőt a Tisza (Lúc környéke) és a Sajó (Zsolca melléke) ártereiben gyűjtötték. A falazat fonását és tapasztását az emberek maguk végezték, vagy a majláti tótokat fogadták fel, akik jó tapasztok hírében állottak. A módosabb házaknál a kőfal rakását mecenzéfiek vállalták, akik egyben a pincék vájói és gyakran a bozótosok irtói is voltak. A 18. század első felében csak idegen, főként egri kőművesek tevékenykedtek a városban uradalmi és egyházi építkezéseknél. A lakóépületek tetőzete is kalákában, házi kivitelben készült leginkább. Az egyszerű tetővázak összeállítása után szalmával vagy gazzal fedték le. Ha nádat használtak, akkor nádrakó specialistákat hívtak a Tisza menti falvakból. Az egyszerű tetőfedés gyakoriságát bizonyítja az avasi egyházjegyzőkönyvének 1781. évi bejegyzése is. Ez évben a város lakóházainak nagy része tűzvészben pusztult el. Az egyházi jegyzőkönyv adatai szerint a tűz terjedését az segítette elő, hogy az épületek döntő része nádtetős volt, vagy mindenféle gazzal fedett.

4 A céhes iparfejlődés sajátosságai Amíg a háziipar nagyságáról és kiterjedtségéről nem alkothatunk reális képet, addig megnyugtatóbb elemzést szolgáltathatunk a céhes iparról. Ez a kép sem lehet teljes az összeírások hiánya, vagy a meglévő kimutatások pontatlansága miatt, továbbá azért sem, mert a céhek iratai is meglehetősen hiányosan maradtak ránk. A város fejlettségének egyik fokmérője az iparűzők összlakosságon belüli aránya. Bármennyire is egyszerűnek tűnik az a müvelet, hogy összevessük az iparűzők számát a nem iparos lakosság számával, valójában igen nagy a hibalehetőség. Ez alapjában véve a forrásoknak tulajdonítható. A 18. században készült népesség-összeírások alapvető hibáira sokan felhívták a figyelmet. A különböző célokból készült helyi kimutatások készítői eltérően kezelték az iparos fogalmát és többnyire csak a céhes szervezetekbe tartozókat tekintették iparűzőknek, holott nyilvánvaló, hogy az ipar a 18. században nem azonos a céhes iparral. Igen sok az átmeneti munkakör az ipar és a kereskedelem, az ipar és a mezőgazdaság között. Sok iparág háziipar jellegű volt (tapasztó, kenyér-, perec- pecsenyesütő stb.), s így az összeírok sem tudták egyértelműen fő tevékenységüket, megélhetésüket. A városi adóösszeírások klasszifikációi nagyon bizonytalanok voltak, különösen az alsó adókategóriákba tartozók megítélésében. Általában csak a mesterek 2 B.-A.-Z. m. Lt. IV. 1501/A. 2. k. 642.; 3. k. 328. 3 A Miskolci Református Egyház Jegyzőkönyvei (a továbbiakban: MREJ.) 1. k. 227, 436, 447.; 4. k. 219. 4 Vö. Veres L., Miskolc ipara a XVIII. században (kézirat). Herman Ottó Múzeum Helytörténeti Dokumentáció. Ltsz. 2000. 3. 1-31. 152