A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

PORKOLÁB Tibor: „A költőpátriárka gyónókönyve” (A Lévay-naplókról)

légkörben, 30 évi szolgálat terheivel nekem valóban nincs mit keresnem. Elég tevékenységi kört nyújt az a három szobácska, melyet tőlem telhető csínnal és kényelemmel berendeztem s melyben nagy előszeretettel várnak rám könyveim és íróasztalom. Vannak, akik azt hiszik, hogy szívemet fájó érzés fogja el, midőn három évtized nem minden fény és dicsőség nélkül megfutott pályaterét elhagyom. Nincs, bizony árnyéka sincs szívemben a fájdalomnak vagy sajnálatnak. Mindig a maga valódi egyszerűségében tudtam felfogni az életet. Zajára, füstjére sohasem adtam sokat. Észre sem vettem, nemhogy áhítottam volna az együgyű véleményeknek előkelő hivatalomhoz kötött nagyra tartását. Nem voltam más és különb ember az alispáni székben, mint aminőnek mutatni fog ezután az íróasztalom előtt álló karosszék. A közönséges tömeg más szemmel néz rám ez után s más embert látand bennem: de közönyét a magán életben ép annyira becsülöm, mint magasztalását és törleszkedését a hivatal magaslatán. Még némi vékony fonal köt a hivatalhoz, bár tíz nap óta már nem vagyok a vármegyeház lakója. Új évig viselnem kell a folyamban levő teendők terheit, sőt, gondolom, egy ideig ezután is lesz bajom vagy a pótlásokkal vagy a kritikával, mely nyelvére veszi akár azt, amit végeztem, akár azt amit mulasztottam. Azonban az már engem ki nem fog hozni sodromból, ha egy egész év zaklatása ki nem hozott... Hagyjuk abba a sivár ügyről a sivár beszédet. Karácsony estvéje van. Áhítat és kegyes megemlékezés szállja meg a szíveket. Utcáinkon az ablakok mint egy örömtűz fényeitől világítanak. Mellettök itt-ott kántáló gyerekek zengik az angyali éneket. Úri házaknál a szoba közepén csillog az apró csecsebecsékkel megrakott karácsonyfa, melyről erősen hiszi az ártatlan gyermeki lélek, hogy az egyenesen és közvetlenül a Jézuska ajándéka. Emlékezem a régi időkre. Nálunk, a mi háznépünknél ezen az estvén, ebben a kis hajlékban, ahol most engem e lapok fölött éjjeli csendesség vesz körül, az asztal mellett ült apám, anyám, körültök mi gyerekek, aztán olykor egy-egy szomszéd vagy egy egy atyafi. Szép dolgokról folyt a beszéd, olvastuk a bibliából a megváltó születésének történetét, aztán buzgón énekeltük a helyhez illő mérsékelt hangon: „Hogy eljött az idők teljessége, Betölt minden Szentek reménysége", - továbbá: ,Az istennek Szent angyala, Mennyekből hogy alá szállá". S midőn eljött a nyugalomra térés ideje, a „Szikszai tanításokból"

9 vagy más imakönyvből olvasott karácsonyesti könyörgéssel végezték szüleim a családi szent társalkodást. Én is előveszem most az öreg Szikszait. Itt tartogatom fiókomban. Az ő kezök nyomait viseli annak mindenik lapja. Velem van szellemük, midőn eme könyvből imádságaikat ismétlem, vagy folytatom. 1895. december 25. Elmúlt karácsony első napja. Nagy hóeséssel köszöntött be az örvendetes ünnep. Már tegnap fehér hóvilágunk lett egyszerre s ma egész nap szakadt, sőt most esti 9 óra tájban is még mindig folytatja. - Úr vacsorájával éltem. Buzgó nagy közönség töltötte meg tágas szép templomunkat, csaknem 700 főből állott; de az úgynevezett úri rend, nők és férfiak egyaránt, teljesen hiányzott. Nemcsak nálunk, eme vidéki városkában, de mindenfelé felötlik ez a szomorú jelenség. Tagadhatlan bizonyítéka a benső vallásos élet elhanyatlásának. Mintha ebben a mi kálvinista hitünk rideg, egyszerű józanságában és felszabadított észjárásában nem találna elég tápot és vonzó erőt a műveltebbek kedélye! Mintha kielégítőnek tartaná az úri rend az olykori magán áhítat elmélyedését az eszes és erkölcsös élet positiv ténykedését a vallásosság közös, külső nyilvánulásai nélkül. Reám azonban mindig szomorítóan hat, midőn az ünneplő gyülekezetben, az egyszerű nép soraiban néhány kevesed magammal „éneklek az Úrnak". A december 19-diki tisztújításon elmondott búcsúbeszédemben nem vettem búcsút sem a főispántól, sem tisztviselő társaimtól. Utólagosan akarom pótolni mind a kettőt. Levélben intézek hozzájok búcsúszózatot. Részben könnyű, részben nehéz feladat lesz az. De legalább talán elveszi élét azon panasznak, mely eme mulasztás miatt ellenem itt-ott már lappang, vagy nyilvánul is. [-] 8 Lemondásának „be nem vallott oka" önéletrajzában is megtalálható: „a kormány elkövette, elsiette a ballépést s Miklós Gyulát 1894. év őszén Borsodmegye főispánjává nevezte ki. [...] Nem kellett ahhoz sok idő, hogy az új főkormányzó oldala mellett helyzetemnek rendkívül kellemetlen s előbb-utóbb tarthatatlan voltát fölismerjem. Erőszakossága, mely meg lehet jóindulatú túlbuzgóságból eredett, minden mértéket meghaladó volt. [...] Ellenkezéseimmel nyilvános törésre vinni a dolgot nem akartam. De éreztem, hogy ily körülmények közt hivatalos állásom önsúllyal nehezedik rám [...] Szellemi és testi erőim nem fogyatkoztak meg annyira, hogy elvonulásomat indokolják: de megfogyatkozott a türelmem" (Lévay, 1935, 39-40). 9 Szikszai, 1786. A Szikszaimk a múlt század közepéig kilenc - bővített és javított - kiadása jelent meg. 777