A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

PORKOLÁB Tibor: „A költőpátriárka gyónókönyve” (A Lévay-naplókról)

1896. február 17. Nehéz a lelket visszavezetni, úgyszólván vissza csalogatni, abba a légkörbe, mely egykor élet-eleme volt, melyben szárnyára kelve gyönyörrel mulatott, de melyből kizavarták s hosszú időn át távoltartották a mostoha körülmények. Csaknem két éve, hogy irodalmi s költői munkásságom szünetel. Csak nagy ritkán s csak lopva ejthettem meg a pillanatokat, melyekben afféle apróságokkal pepecseltem. Ha volt is néha üres időm, de nem volt meg lelkem hangulata és összpontosított ereje. Bizonyos zsibbadtság és kimerültség nehézkedett rám, amely legfölebb is a reménnyel ámító halogatásban keresett menedéket. Ez az állapot még most is tart. Növeli a magas életkor, mely immár hetven évet túlhaladó ajándékával nehezül rám. Pedig alig hiszem, hogy úgy van. Ha elgondolom, mi volt az én szememben s mily benyomást tett rám ifjú koromban egy hetven éves agg: nem akar a fejembe férni, hogy a mai fiatalság előtt most már én is olyan vagyok. Nyugtalanít a vágy az élet bizonyos gyönyöreiért, melyekben egykor a barátság, a szeretet, a jól eső munka és a nyilvános pályatér oly bőven részesített. Még bizonyos igénnyel várom és számlálom az elsiető napokat... dum defluit amnis. Érek-e még el valami eredményt? Nem tudom. Reggelenkint, midőn testben-lélekben felüdülve elgondolkozom, eszmék és érzelmek ébredeznek nálam s azokkal együtt némi munkakedv viszketege: de mikor aztán a kivitelre kerülne a sor, csökönyösen megáll és nem mozdul az akaratos múzsa, mint a zenész, akinek ujjai, a hosszú pihenés és másnemű foglalkozás miatt, a húroktól elszoktak, elgémberedtek. Az eszme nem akar formába ömleni, a nyelv nem akar mértékhez simulni, a képzelet csak tollászkodik, nem akar szárnyára kelni. [...] 1900. január 1. Ezt a napot, vagy ennek legalább egy részét itt akartam eltölteni. Emberi vélemények szerint emlékezetesb nap ez a többinél, sőt nevezetesebb az életemben előfordult minden új év napjainál: mert egy új század kapuját nyitja meg előttünk. Óhajtottam, hogy ez a nap itt lásson engem ebben a hajlékban, melyből életem kiindult, melyben szüleim boldog családi életének boldog részese voltam s melybe vándorlásomból ha nem is nyugodni, de emlékezni visszatértem. Itt lehelljen rám ez új század első napja; itt jegyezzen el az új év életemből még hátra lévő időm miként leendő folyásának. A szilveszter napját tegnap a Bikkben vadászattal, estvéjét pedig Miskolczon egy kedves család körében mulatva töltöttem s vidám barátkozással ott üdvözöltük éjfél után az új évet. Mennyi jókívánat, mennyi remény mindenfelé! s az év végén mennyi csalódás, mennyi veszteség, bánat és könny! Ami az időjárást illeti, az új század nem valami derült, szép, téli hideg nappal köszöntött be. Ellenkezőleg: lucskos, lágy, cudar időnk van. Már két ízben is esett elég bő havunk: de alig tartott néhány napig, elolvadt; sárba-vízbe borította vidékünket s egyúttal könnyű alkalmat nyitott az általános náthára. Ilyenkor a halottak országába jutni is nagyon bajos és kellemetlen. A sáros, puha sírhalmok olyan visszataszítólag feketlenek [sic!] egymás mellett. Csak gondolatban, csak távolból adhatni át az új évi üdvözletet azoknak, akik előtt nincs többé új év, új század, új ezered: mert az ő részök már az örökkévalóság! 7900. május 13. Az úr adta, az úr elvette. így szokott szólni, aki kedves halottját siratja. Bizony így sóhajthatnak most az emberek minden felé. A dús gyümölccsel biztató gazdag virágzást semmivé tette a tegnap reggeli 4-5 fokos hideg, melyet folytatott még a ma reggel is. Szőlőhegyek, gyümölcsösök tönkre jutottak. Az én gyümölcsfáim is szomorún hullatják sárgává pergelt fonnyadt virágaikat. Mind, mind oda van. Talán a körtefákon lehet remélni valami igen csekély maradványt. A haragos szentek ugyancsak kitettek magokért. Pedig még holnap hátra van a harmadik, akinek neve szégyen szemre, saját jelentésének gúnyjául: Bonifác, azaz jótékony! Csuda nagylelkűség lenne a természettől, ha ezt az általános csapást, az év folyamán, csak némileg is kárpótolná. Az Akadémia nagy hetét szerencsésen átéltem a fővárosban. Azaz nem éppen. Gyulai vendége voltam. Most már kényelmes első emeleti lakása van. Vasárnap reggel május 6-án az akadémiai nagygyűlésre indulván elcsúsztam a márványlépcsőn, hanyatt vágódtam, s isten őrzött, hogy életveszélyesen össze nem törtem magamat s néhány jelentéktelen, fájdalmas zúzódással menekültem. Részt vettem az ülésekben, a szavazásokban, láttam a kisszerüségek és elfogultságok nem egy példáját. Az egy kalap alá vont különböző szakok egymás elleni torzsalkodását.

10 10 A Magyar Tudományos Akadémia Lévayt 1863. január 12-én levelező, 1883. május 17-én rendes, 1906. március 23-án pedig tiszteletbeli tagjává választotta. 778