A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

PORKOLÁB Tibor: „A költőpátriárka gyónókönyve” (A Lévay-naplókról)

[...] 1895. július 7. Ma szeretnék megválni, nem holnap. A hátralevő fél év egy örökkévalóságnak látszik előttem. De a búcsúvételben is meg kell tartani bizonyos illendőséget: elvárni az alkalmas időt és derült arccal zárni be a harminc éves pályafutás ajtaját.... Az év végén nyújt nekem erre alkalmat az általános tisztújítás, melynek jelöltjei közül egész csendességben fog kimaradni az én nevem. Valóban érzem erőim hanyatlását. Fiatalabb vállakra s élénkebb becsvággyal bíró léleknek valók ezek a terhek. Engemet lenyomnak és szerte zilálnak ezek anélkül, hogy reményemet és önérzetemet táplálnák, sőt ez utóbbit igen gyakran még érzékenyen sértik is. S miért? Cui bono? mikor nem hiszem, hogy én ezzel a közügynek hasznos szolgálatot tehetnék! Aztán hála az égnek! a kényszerítő szükség sem szorongat. Az a kevés, amit hosszú életemben takarékossággal gyűjtöttem és az, amit a vármegyétől szellemi és anyagi hozzájárulásommal kiérdemeltem: elég lesz az én egyszerű életmódom mellett arra, hogy a még hátra levő kevés idő alatt anyagi szükséget ne szenvedjek. Csak testi egészségemet, kedélyem összhangját, szellemem rugékony erejét tartsa meg a gondviselés s adjon nekem koromhoz illő bölcsességet és nyugalmat s úgy vezérelje életemet, mint apámét anyámét a sírig vezérelte áldó keze! [...] 1895. szeptember 12. A közelgő tisztújítás előkészítése tárgyában megtartatott a népes értekezlet szept. 8-án a vármegye nagy tanácstermében. Csupán az alispáni szék betöltése jött szóba. Kijelentettem határozott szándékomat, hogy én az alispáni hivatalra magamat jelöltetni nem óhajtom. Ismételve marasztottak és kértek: de visszavonhatlan elhatározásomat látva, végre is megnyugodtak s Tarnay Gyula kir. járásbírót egyhangúlag jelölték. Én tehát e szerint már átléptem a Rubicont. [...] [...] 1895. november 2. Mikor ily huzamos, több mint egy hónapi távollét után leülök ezekhez a bizalmas lapokhoz, mindig úgy érzem, mintha mentekeznem kellene. Miért voltam hozzájok ily hűtelen? hogy nem bírtam magamat kiszakasztani a körülmények leszorító nyűgeiből? Sokat csetlettem botlottam, sokat űnyölődtem egy hónap óta s még az a remény sem bírt enyhíteni: hogy ennek az egész keserű komédiának rövid idő múlva vége lesz. Október 24-én dél előtti 10 órakor volt ő Felségénél az általános kihallgatás a budai királyi palotában. Gyulaival

6 együtt mentem föl. Ő a Szent István rend kis keresztjét, én a vaskoronarendet köszöntem meg.

7 12 óra előtt került rám a sor a tarka-barka várakozók tömegében (lehettünk 120-an). Magyar díszöltönyben léptem az elfogadó terembe. A Király az író asztal mellől, melyen a kiterjesztett ívpapírokon bizonnyal a jelentkezők nevét szemlélte, élőmbe lépett. Meghajtva magamat, mintegy három lépésnyi távolból így szóltam hozzá: 5 Az „aranytollal" kitüntetett vármegyei főjegyzőt 1894 végén alispánná választották, ám ő hamarosan lemondott hivataláról: „elhatároztam tehát, hogy egy évi alispáni működésem után, 1895 végén meg fogok válni a megyei hivatalos élettől s nyugalomba vonulok. Hiszen jogot adott arra hosszú 30 éves megyei szolgálatom, 70 éves életkorom" (Lévay 1935, 40). Lásd még az 1895. szept. 12-i és a dec. 24-i naplójegyzeteket. 6 Gyulai Pál (1826-1909) író, költő, kritikus, Lévay barátja. 7 A kitüntetés körülményeiről ez olvasható a Visszatekintésben: „mindig idegenkedtem a minden külső kitüntetéstől és csillogástól. Olykor azonban még sem kerülhettem el. [...] midőn 1894 végén alispánná választattam, pár hónap múlva megérkezett számomra, nagy meglepetésemre a főjegyzőket meg nem illető, de az alispánoknak dukáló 'Harmadosztályú vaskoronarend', melyet a következő év elején tartott rendkívüli díszközgyűlésen már Miklós Gyula új főispánunk tűzött a mellemre. Megadtam magam a kénytelenségnek. [...] Túltettem magamat azon öröklött elfogultságon, hogy ami Bécsből a királytól, vagy akár itthon az ő felelős minisztériumától jön, az mind rossz s a kezökből elfogadott efféle kitüntetés inkább lealázó, mint fölemelő. Alkotmányos államnak a feje a király s ha ő a közélet mezején küzdő munkásokat szokásos módon méltányolja, az állam nevében és érdekében cselekszik. Én azonban a magam rendjelét jól elzártam a fiókomba s mindössze is kétszer vagy háromszor tűztem fel, midőn kénytelen voltam. Senki sem mondhatja, hogy fitogtatom" (Lévay 1935, 38-39). A kitüntetés okiratait a miskolci Herman Ottó Múzeum - a továbbiakban HOM - őrzi (HTD 53.4551.1-2.). 775