A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

CSERI Miklós: A harmincéves Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szentendrén

5. kép. A Bakony-Balaton-felvidék tájegység telepítési térképe A gerendavázas, vesszőfalú, tapasztott és meszelt, fazsindellyel fedett templom Mánd községből származik és a Szabadtéri Néprajzi Múzeum egyik ékessége. A II. József türelmi rendeletét megelőző időkre jellemző módon külön épült harangtornyának - mely Nemesborzováról származik - faszerkezete a 17-18. századi ácsművesség remeke. Formája és sziluettje a múzeum emblémájává vált. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum második elkészült tájegysége a Kisalföldről származik, amely az ország északnyugati részén elterülő nagytáj népi építészeti emlékeit tartalmazza és őrzi meg. A földrajzilag és etnikailag igen összetett tájon élt magyar, német és horvát népesség a kedvező természetföldrajzi és piaci viszonyok, a tájat megülő számos mezőváros és város közvetlen hatása következtében igen magas színvonalú építészeti és lakáskultúrát alakított ki a 18-19. században. Az épületcsoport az egykori orsós kiszélesedésű utca két oldalára települt, kiegészítve egyik végén kápolnával és kovácsmühellyel, a másik végén malommal, kálváriával és közös kemencével, az utca közepén kis harangtoronnyal. Mindezek együttvéve a jellegzetes kisalföldi faluképet tükrözik. Az utca két oldalán nyolc porta sorakozik, mindegyik más-más kisebb tájat képvisel. A portákat pajták zárják le, melyek egymás mellé, egy sorban telepítve gyűrűként fogják körül a múzeumban rekonstruált falut. A múzeum dombosabb, tagoltabb részére telepítettük a Szabadtéri Néprajzi Múzeum harmadik épületcsoportját, a Nyugat-Dunántúl tájegységet, amely három kisebb táj, az Őrség, Göcsej és Hetes építészeti emlékeit őrzi és mutatja be. A múzeumba telepített épületcsoport elrendezése a középkori múltra visszatekintő szórványtelepülések, a „szerek" rendszerét szándékozik érzékeltetni egy faluközponttal, ahol a felsőszenterzsébeti harangtorony és egy közkút áll. E köré a faluközpont köré telepítettük elszórtan a 4-6 épületből álló parasztportákat. A táj jellegzetesen a faépítészet területe, ahol a dús erdők kínálta fából boronafalú, illetve talpas-gerendavázas szerkezetű épületeket emeltek, ollószáras, szelemenes tetőiket kötözött zsúpszalmával fedték. A több helyiségből álló lakóházak egy része kémény nélküli volt, és az igen nagy múltú füstöskonyhás parasztház típusát képviselte. A Nyugat-Dunántúl épületcsoport elkülönített része az egykor jelentős zalai szőlő- és borkultúrának állít emléket. A múzeumban itt szőlőskertet alakítottunk ki, a 1255