A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

DÖMÖTÖR Ákos: A népi elbeszéléskultúra változásai a Hangony völgyében

hagyományban a harmincas évektől fogva viccé vált (Nagy Imre: Ötezer vicc [20013000]. III. köt. Bp. 1932. 201sq., num. 2846.). A bíróvá lett ökör (AaTh 1675. mt.) anekdotájának hangonyi szövegváltozatában a cselekmény teljesen egyedül álló módon a Látom az egész világot! (AaTh 1355B) típussal folytatódott. Ez teljesen ismeretlen jelenség a magyar prózafolklórban, hiszen az utóbbi cselekménytípus számontartott hazai nyolc változatában sehol sem fordul elő ez a kombináció (MNK 7/A, 39sq.). Szükséges rámutatnom a Látom az egész világot! (AaTh 1355B) típus előfordulásaira a viccgyűjteményekben: Ember Mária: Viccgyűjtemény. Bp. 1985. 125sq.; Föld S. Péter: Disznó viccek gyűjteménye. Bp. 1989. 36.; Földes Péter és Krenner István: Nagyon disznó viccek. Bp. 1995. 74sq.; Tvr hét 1995. évf., 50.sz. p. 45. Az anekdotatípus monografikus feldolgozásában sem fordult elő az AaTh 1675 + 1355B kombináció.

38 így, az összehasonlító elbeszéléskutatás fényében értékelhető igazán a hangonyi anekdota újjáalkotásának eredetisége és valódi értéke. A celli búcsú hangonyi legendájának eredetkérdése Czene Istvánné Hendrik Ilona 1989. július 12-én egy kis füzetkébe másolta le kérésemre a celli búcsú verses legendáját, amit 1941-ben a hangonyi iskolában tanult az akkori negyedik elemi osztályos olvasókönyvből: Mélységes erdők sűrűjén át magányos út vezet, Az úton egy szegény, sápadt, erőtlen asszonyka lépeget. Gonosz hely, rablónép tanyája az esti éjre vár, „Megállj!" - hangzik a sűrűségből, a sápadt nő megáll. Kibukkannak nyolcan is, előlép a rablónép ura, „Hová ballagsz te, sápadt asszony?" - „A celli búcsúra." „Mit viszel a celli Máriának? Mutasd a kincsedet!" „Nem viszek én neki semmit, csak tiszta szívemet!" Fogják, motozzák, de hiába, szegénynek semmije, Elő, elő hát a szívét, hogy igazán hadd vigye... Melléből éles, gyilkos késsel kitépik a szívét, Kötényébe dobják: „Most indulj, és vigyed!" Az asszony, ó csodák csodája, nem hull a földre, nem, Köténykéjét kezébe fogja, megindul csendesen. Arcán a holtak sárgasága, ruhája tiszta vér, Az égen hajnal pírja reszket, amikor Cellbe ér. De hallgat: mi zsibong a légben, hang, milliónyi hang. Cellben magától megszólamlik, zeng-bong a sok harang. A pap miséjét abbahagyja, felkelnek a hívek, Mindenkit egy érzés ragad meg, mindenki megy, siet. Égő gyertyákkal tódulnak kifelé, ki szívét hozza Máriának, a véres nő felé. Könnyel fogadják, védve hozzák az Úr házába őt, Hol végre összerogy szegény a drága Szűz előtt. A Szűzanyának márványszobra az oltárról lelép, Kezébe veszi halk fohász közt a jó asszony szívét. Míg könnytől, vértől, ázva-fázva félholtan fekszik ott, ím mellén forradás sem látszik, belül a szív dobog. 38 Wehse, R.: Ehebruch belauscht. Enzyklopádie des Marchens 3, 1055-1065. 1221