A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

DÖMÖTÖR Ákos: A népi elbeszéléskultúra változásai a Hangony völgyében

edelemmondát: „Elek Ember Ágostonnét boszorkánynak tartották furcsa nézése és viselkedése miatt. Mikor a domaházi asszonyok az Alföldön dolgoztak, idegenek vették észre, hogy este 2 és 3 óra között eltűnt az asszony, majd 3 órakor jött be a hálóba. Biztosan Domaházán járt addig seprűnyélen. Két asszony is leesett az emeletes ágyról. Azt mondták, hogy valaki onnan lelökte őket." A domaházi monda folytatásából kiderült, nemcsak nő, hanem férfi is lehetett boszorkány: „Az Elek Ember István berakta a lábait a kerékbe, és csodálatos módon kihúzta a lábát, amikor megindultak a lovak. Nagyon értett a lovakhoz. Az egyik lónak megcsavarta a farkát, úgy megindult, hogy mások nem tudták megállítani." Az ózdi vasgyárba járó domaháziak még a munkahelyen is csúfolták Elek Ember Istvánt, ha a takarítónő a falhoz állította a seprőt: „Itt van egy seprünyél! Ezen lovagolt anyád!" Domaházán az egyik boszorkány szemmel verte meg a bejáró kohásznak a gyermekét, akinek végül az arlói gyógyító ember adta vissza az egészségét. A ceredi javasasszonyról, Csányi Margitról Villányi Péter adott hírt Zabar községből.

3 Gyógyításáról a domaháziak is tudtak, a betegek sikeres felépüléséről már húsz esztendővel ezelőtt meséltek nekem. És itt most eljutunk a szemmelverés (D2071. mot.) képzetköréhez, amely Ipolyi Arnold ismertetése szerint visszanyúlik az ókori szerzőkre, és hazai boszorkánypereinkben bő utalásokat találhatunk erre.

4 Rontás értelemben a Heves megyei Gyöngyöspatáról előkerült nyelvészeti adat a szemmelverésről.

5 Az aszalói cigányság körében a szemmelverés mint a rontás fajtája a benghez kötődött.

6 A szemmelverés káros hatásáról tudott maga a boszorkány is az egyik hangonyi adatközlő szerint, de alig tudott ellene tenni: „Zabina néni nagyon furcsa vót. Mindig lesütötte a szemét. Tudta, hogy árt a szeme." Tehát a boszorkány nem akart mindig rontani, de a sors kényének ő is ki volt szolgáltatva. Rontását úgy próbálták elhárítani, hogy észrevétlenül levágtak a ruhájából, vagy bekormozták az éjszaka síró kisgyermeket. Félelmük csak feltámadt, ha a boszorkány hírében álló öregasszony nyomukba eredt, és kérdésükre, hogy hová megyén, egy árva kukkot sem válaszolt. Az egyik domaházai adatközlő elmondta 1976 szeptemberében, hogy „Kisbenedek Hamir Vencelné boszorkán vót". Majd így folytatta: „Meg akarta rontani a lányomat, Marikát. Hozott két tojást a boszorkán asszony. A kisjány meg elkezdett sírni. A feleségem meg azt mondta, hogy dobd ki a tojást. Az öregasszon azt mondta, dehogy dobjuk a tojást. Nem vót mese. Kidobta a tojást. Csupa vér vót. Másnap szalonnát hozott az öregasszon. Feleségem eldobta a szalonnát: - Fáni néni, ha ezeket el nem hagyja, akkor kolbászba aprítom!" A magyar hiedelemvilágban ez a motívum, miszerint a tudós bába bosszúból embereket rontott, igen elterjedt (Bihari L/7 II *2/A). A tojás mint a rontás eszköze végső soron összefüggött a mágikus eljárásokban másutt gyakran előforduló tejjel, amelyre nem egyszer irányult a pusztító varázslás. Bihari Anna jó néhány dunántúli feljegyzésről adott számot, amelyek arról szóltak, hogy a boszorkány állat alakban megfejte a teheneket (Bihari L/l V *1/B). Ennek a hiedelemtípusnak az előfordulása nemcsak azért érdekes, mert földrajzi elterjedésről alkotott képünket teszi pontosabbá. A teheneket megfejő boszorkány az egyik 1977-ből származó Hangony-völgyi szövegváltozatban mitikus figura. Alakja hiperbolizált. Csodálatosan megnövekszik, így lépi át a folyót. Állata egy hatal3 Villányi Péter: Zabari mesék és mondák. Debrecen, 1992. 146sq., num. 162-164. 4 Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest, 1854. 400sq. 5Nyr. 1977. évf., 99. 6 Orosz László: Aszaló cigányai. In: Szülőföldünk, Borsod. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei honismereti gyűjtők fóruma. Miskolc, 1970. 36sq. 1200