A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

VIGA Gyula: A tradíció és a változás néhány jellemzője a Bodrogköz népi műveltségében (Karcsa és Pácin példája)

Rozvággyal vonták volna össze őket: nem lett volna semmi ellentét. A rozvágyiak jobban olyan beállítottságúak, mint a páciniak." (Pacin, 1997.) „Régen sokat ingerkedett egymással a két falu, de ma már nem, mert egy a sut a kemencével. Karcsát nagyon felmagasztalták, Pácint meg lealázták. Pácinban nincs semmi. Az embernek bármi dolga van, menjen Karcsára, töltsön ott egy napot! Pacin nem nagyon szereti Karcsát, a mai napig sem!" (Pacin, 1986.) „A másságukat, a különb voltukat, régi eredetüket inkább mindig a páciniak hangsúlyozták. A karcsaiakat ez annyira nem izgatta, nekik nem volt ez annyira téma. Mikor Pácint idecsatolták, akkor a karcsaiak nem örültek neki. Pacin mikor átjött ide, akkor ott minden pénzt elköltöttek: kibetonozták az összes utcát, ami pénzük volt, elment. Ahogy mondták itt a karcsaiak: ide csupasz picsával jöttek! Rossz döntésnek érezték a helyiek a közös tsz-t is: Karcsáról nagyon messze kellett elmenni az összevont határon szántani egy traktornak." (Karcsa, 1

997.) A páciniak idősebb generációja egyértelműen hátrányos politikai megkülönböztetésnek véli Karcsa megerősítését a páciniakkal szemben. Az erősebb paraszti réteg alapvetően elítélte a zsellérek és kis

f

öldűek ez irányú mozgalmát, ami - a fentebb bemutatott összefüggések miatt - egyértelműen a két falu közötti ellentétté is vált. A tehetősebb karcsai parasztok megtörése is szükséges volt a közös gazdálkodás létrehozásához, ám az ottani szegénység révén Karcsa kevesebb belső konfliktussal fogadta a termelőszövetkezetet. A pácini gazdák megtörése ugyancsak szívós munkát adott a politikai hatalomnak. A folyamat a két településen sok tekintetben párhuzamosan haladt, s igazából a két szövetkezet összecsatolása szította fel az ellentétet. Pácinból két „átköltést" idézek a közös gazdaság - félig tréfás, félig komoly megítéléséről.

28 „Búval termett nekem a pácini határ, soha ne szálljon rá szépen szóló madár. Szépen szóló madár akkor szóljon nékem, Mikor a téeszt csak messziről nézem. " „Nincs már szívem félelmére, nézni sírom fenekére. Mert látom a Gyula példájábul, Mi lehet az ember sorsábul. Szűnjetek meg kétségeim, változzatok félelmeim. Reménységünk örömére, úgysem tarthat mindörökre." Az első népdal, s a második temetési ének sajátos módon találkozik a parasztság sorsát alapvetően befolyásoló tényező megítélésében. Nem kell itt természetesen éles szembenállásra gondolnunk, hiszen a páciniak és a karcsaiak éppen úgy együtt dolgoztak a földeken a tsz-ben is, ahogyan tette azt a szegényebb rétegük korábban a földesúri birtokon. Alkalmas volt azonban ez a szembenállás arra, hogy életben tartsa, sőt új vonásokkal erősítse egymás megítélésének, olykor elítélésének, a másságnak bizonyos vonatkozásait. Vélhetően éppen ezeknek a közös évtizedeknek köszönhető, hogy ezeket az 28 Budai Ákos gyűjtése, 1986. 1138