A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

BALASSA Iván: A gabona kézi vetése Magyarországon

Tisza mellékén. A jelentős csökkenés a kézi vetés-gépi vetés váltáskor következett be, mert a vetőmag mennyiséget felére, de egy-egy esetben harmadára lehetett mérsékelni, ami a vetőgépek elterjedésének egyik ösztönzőjévé vált. A vetésnek a magyar nyelvterületen három jellegzetes segédeszközét lehet nagyobb mértékben bizonyítani, mindegyiket a 14. század végétől, a 15. századtól tudjuk kimutatni. A vetőabrosz (vetőruha) elsősorban a Dunán túl ismeretes és itt kötődik a karácsonyi abrosz szokásához, vagyis a karácsony este felterített abroszból vetnek. A vetőkötény a Dunántúl északi részétől egészen a magyar nyelvhatárig ismert, kapcsolatai elsősorban nyugatra mutatnak. A vetőzsák a Duna északi-déli folyásától keletre meghatározó, Erdélyben, a Székelyföldön, de még a moldvai csángóknál ez a leggyakoribb, erre a célra a régibb formájú ún. magyarzsákot használják. A zsák középfelnémet eredetű szó és további kutatásnak kell tisztáznia, hogy ez egyben a vetésre használt eszközt is jelentette-e. Néhány helyi elnevezés még kimutatható, de felvetődik a kérdés, hogy a 14-15. század előtt a vetőmag szórására nem valami bőrből készült zsákot használtak-e. Bár néhány adat ezt a feltevést nem tagadja, de még több kutatásnak kell azt valószínűsíteni. A nehézség az, hogy e kérdésben a régészeti ásatások eredményeire aligha lehet számítani. A gabonavetést mindig csak férfi végezhette, asszony vagy gyerek legfeljebb a vetőabrosz (-zsák, kötő) feltöltésében segédkezhetett. A vetést általában a szántóföld jobb sarkában kezdték el. Egész- vagy felelőt vetettek. Az első elő szélét, mely 4-8 m között változott a föld széle alkotta, míg a másik oldalon a segítő (magtöltő) jegyezte meg, hogy meddig terjedt a vetés. A kimaradt helyeket külön bevetették. Számon tartották, hogy ki a jó vető, aki után nem maradt bevetetlen terület, és ki az, aki éppen csak elvégzi a munkát. A vetés és a föld viszonya alapvetően kétféle lehetett. Az alulvetés a vetésnek olyan módja, amikor a magot a felszántatlan földre vetik, majd leszántják vagy leboronálják. A felülvetés esetén a szántásra szórják a magot és azt elboronálják. A kettő keverékét feles vetésnek vagy félmagos verésnek mondják, amikor a szántatlan talajra szórt gabonát ekével leforgatják, majd az erre tartalékolt vetőmag kisebbik részét a szántásra szórják és azután beboronálják. Ez utóbbit a 19. század gazdasági irodalma is javallottá, mert a gabona ilyen módon szép egyenletesen kelt. A kézi gabonavetésnek a 19. században még valóságos rítusát lehetett megfigyelni, annak ellenére, hogy csak töredékesen ismerjük egy-egy helyről leírását, inkább csak néhány elemét örökítették meg. A vetéssel kapcsolatban nemcsak a munka volt a gazda feladata, hanem lényegében a hozzá fűződő szokások nagy részét is ő végezte. Ezért óhatatlanul a katolikus egyház szentmiséje jutott eszembe, ahol a papé a döntő szerep, míg a ministráns igyekszik azt minden vonatkozásban kiszolgálni. Mivel a Biblia a vetés hasonlatát sokszor használja, az ilyenek a prédikációkban, szentbeszédekben gyakran előfordulnak, a kapcsolat még inkább valószínűnek látszik. Az előkészület már karácsonykor elkezdődik, amikor azt az abroszt terítik fel, melyet a vetéskor használnak. A dunántúli reformátusok azt az abroszt teszik el vetésre, melyet akkor terítettek az asztalra, amikor az új kenyérre vett úrvacsoráról hazajönnek és ebédhez ülnek. A vetőmaggal babonás cselekedeteket végeznek (pl. szoptató asszony tejét cseppentik rá, körmöt vágnak bele stb.). Kisasszonynap éjjelén kiteszik a harmatra, máshol ezt nagypénteken tették. A vetés előtti napon az egész ház élete megváltozik, mert sok mindent tiltanak (kenyérsütés, pirítás, nemi érintkezés stb.), másokat pedig éppen el kell végezni. A gazda különös gondossággal mosdik, tiszta ruhát vesz, sőt régebbit választ ki, amit már nem is hordanak. Kora hajnalban indulnak ki és gondosan ügyelnek, hogy rosszat jelentő asz1052