A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)
BALASSA Iván: A gabona kézi vetése Magyarországon
A szavak szinte kivétel nélkül szláv eredetűek, vagy különböző szláv népek közvetítésével kerültek hozzánk. Ezek eredetileg különböző feladatúak és feltételezésem szerint csak a 15-16. században kapcsolódtak a vetéshez. Azt nem tudom megmondani, mi lehetett előtte, hiszen a feljegyzések korábbra nem nyúlnak vissza, romlandósága miatt, nem őrződtek meg, illetve ásatásokból nem kerülhettek elő. Ezek után nézzük meg a leggyakrabban előforduló magvető eszközt: a (yető)zsákot. 1456 k.: cophinus: magh vete sakh (Sermones Dominicales RMG 790). A zsák az ófelnémet sac, sack „durva anyagból készült, hosszúkás tömlőszerű tartó tarisznya, táska", ezzel a jelentéssel nálunk 1416/1466 körül fordul először elő; korábban „durva szövött anyag, ruha stb." jelentése is lehetett (TESz; EWUng). A Duna észak-déli irányú folyásától keletre, majd a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon is megtalálható, Erdély déli részében, a Székelyföldön csaknem általános, a moldvai csángóknál kizárólagos (10). A zsák elnevezést csak a 15. századtól kezdve tudjuk kimutatni és nincsen olyan szinonimája, mely teljesen megfelelne a tartó eszköznek. A vetőzsák általában magyarmáshol parasztzsák néven ismert és hozzávetőlegesen 80 kg vagyis egy hektoliter fér el benne (Molnár Balázs MNL 5. 528); Beregdaróc, Papp Zoltán Sándor 1975. 193). A 19. században megjelentek a sokkal szélesebb, melyeket gyárilag állítottak elő és megkülönböztetésül: pesti-, zsidó, csalánzsáknak mondtak, de ezeket kézi vetésre nem használták. Végigtekintve a kézi vetés legfontosabb eszközein és azok elnevezésein, megállapítható, hogy a Kárpát-medencében a magyar nyelvterületet a vetőabrosz és számos változata mellett az alföldi sík vidéken, sőt Erdélyben a vetőzsák uralja. Az előbbi nyugat-keleti irányba a vetőgép általános elterjedéséig előnyomulóban lehetett; sok helyen az abrosz és a zsák egymás mellett élt. A vetőkötény, mely tulajdonképpen az abrosz derékra kötött változata, gyakrabban az északi magyar nyelvterületen fordul elő és néhány helyen szórványosan ismerik. Néhány különleges változatot (iszák, átalvető, lazsnak) elsősorban Erdélyből ismerjük. Sokat foglalkoztatott az a kérdés, hogy mielőtt a 15. században megjelent a vetőabrosz, vetőzsák és vetőkötény, vajon miből vethették eleink a gabonamagot? Felvetem annak lehetőségét, hogy valamilyen bőrből készült és többcélú tartó alkalmatosság lehetett, melyben ruhaneműt, ételt, lóeleséget tartani, alváskor fej alá tenni, sőt felfújva, ráhasalva vízen is át lehetett segítségével kelni. Anonymus egy helyére figyeltem fel, mely Pais Dezső fordításában így hangzik: „...az Etel folyót pogány módra tömlőn ülve úsztatták át"; latinul viszont: „fluuium Etyl super tolbou sedentes ritu paganismo transnatauerunt" (a továbbiakban Kiss Lajos 1988. 67-69 adatait használom és egészítem ki). CzF (6. 485) Anonymus tolbou-ját „tömlőszerűen felfújható bőrzsáknak" értelmezi és a túrba „bőrtarsoly, táska" változatának véli. A túrba „batyu" jelentéssel megtalálható a nyugati nyelvjárásokban (Vas m. Őrség, Szalafő MTsz), továbbá Szilágy megyében (Uo.). A kérdéshez többen hozzászóltak, vitatva a szó mongol-török eredetét, illetve elutasítva azt. Kiss Lajos megállapítása különösen felkeltette figyelmemet: „Megítélésem szerint a tulbou-val eddig kapcsolatba hozott idegen nyelvi szavaknál fontosabb lehet az a csagatáj tulb „bőrzsák", amelyet MIKLOSICH... idézett anélkül, hogy forrását megadta volna" (68). Tegyük még ehhez hozzá, hogy az EWUng szerint (6. 1562), a túrba és a tolbou „Art Schlauchsack" ugyanarra a tőre megy vissza és feltehetően egy honfoglalás előtti török nyelvből származik. A kutatás meglehetősen nehéz, mert a tatár-török népek mai utódainak vizsgálatában napjainkban is a nomád pásztorkodásé a döntő szerep, a földművelés néprajzi vizsgálatával nagyon kevesen foglalkoznak. Mégis hadd álljon itt két közvetett adat. A kazáni tatárok régen kézzel vetettek, rendszerint háncskosárból, melynek neve tubal, ebből 1029