A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

BENCSIK János–HAJDÚ RÁFIS János: A lovas kocsi a mezőkövesdi parasztgazdák kezén

az aratás, ünnepszámba ment. A készülődés természetes, hiszen az évi kenyérnek való élet biztosítása volt a tétje a pontos, hibátlan munkának, a fölös termés pedig a jövedelemszerzés forrása volt. A határbeli munkára a férfiak rendszerint lovas kocsival mentek. Ennek indoka a nagy távolságok, illetve a birtokrészek szétszórtsága volt, de az embert is megkímélték a gyalogolástól, mintegy tartalékolva erejét a végzendő munkára. A parasztgazda kocsijába fogott lovakat a cselédje hajtotta, ő ült az első ülésen. A gazda hátrafelé fordulva ült, vigyázta, nehogy elvesszen a kocsiról valami. Szemmel tartotta a szerszámokat. Aratáskor a lovas kocsin rajta volt a nagygereblye. Egy-két vasvillát is feltettek, a kocsiderékba, az egész napi takarmányt a lovaknak. A hátulra feltett karosülésen foglaltak helyet a marokszedők, különösen is a lányok, menyecskék. A család virtusához tartozott, hogy a menyecskék ünnepi viseletben mentek aratni. Az ülésre kispárnákat helyeztek. Mögéjük került a felütött kasza, és az enni-inni való. Víztartó edény, szokásban volt a csobolyó is, de a cserépkorsó elterjedt maradt az 1930-as években is. „A cseléd és a gazda ilyetén együtt utazása kiváltott némi élcelődést. Noha ismerték, megismerték a szembejövő parasztgazdát, mégis így kiáltottak oda a lovakat hajtó szolgájának: - Pesta, hát azt a vándorlót honnan vetted hátra fel?" Ha nem aratásra utaztak a kocsin, akkor a gazda mellett a gyermekek is odakerültek. A lónak vitt takarmány alkalmas volt arra, hogy a gyerekek be tudjanak ágyazni maguknak. Miután korán indultak, még szundikálhattak is egyet, míg kiértek a földre. „Korán keltek, ha munka volt. Órát nem nézett senki. Legtöbbször 3-4 órakor, már későnek számított az 5 óra. Nem egyszer megtörtént, hogy még akkor sem világosodott, mikor kiértünk a földhöz. Meg sem találtuk tisztességesen a területet. Mikor felébredt a gazda, érezte, hogy egyet aludt" - »Gyerünk adjál a lónak«; még sütött a holdvilág. Egy kicsit megtisztították a lovakat. Egy óra hosszat etették, majd az itatás következett. Ha fontos munkába kezdtek, mint pl. az aratás, akkor előző este kimentek a földre. Ott először a kocsinak kaszáltunk helyet. Az volt, hogy ezt el kell takarítani, vagyis felkötöttük a búzát, keresztekbe raktuk, s felgereblyéztük. A kereszt tövébe hordtuk az eszközöket, ennivalót. Addig dolgoztunk, míg jólesett, reggel pedig helyben kezdtünk. Éjszakára a keresztek tövébe húzódtunk. Vigyáztuk egymást. Hajnalban hallottuk, hogy már jönnek Edőcsék, Csikósék, Birinyiék! Mán mennek, el vagyunk késve. A Gombaszögből jövő kocsik előttünk mentek el, ha oda sem néztünk, megismertük a szekér klattyogását, hogy kié, s már mely család halad el előttünk. Máskor meg mi láttuk, hogy Gáspárék még lámpáznak az udvaron, a vályúnál itattak, s mi már kocsival mentünk kifelé. Figyeltük, hogy egyik vagy másik gazdaudvarról nem jön ki szekérnyom. Az szegénységet vagy elszegényedést jelzett." „A gazdák ügyeltek arra, hogy ne legyen a lovaknak nehéz a kocsi. »Eladom ezt a nehéz kocsit, ezzel nem ölöm a lovakat«. Az 1930-as években Ceglédről hoztak könnyű, jászsági kocsikat; azt másolták a mesterek. Én 1956 késő őszén csináltattam egy könnyű kocsit. Noszvajon volt egy kerékgyártó, 2200 ft-ért elkészítette a fa részét. Ugyancsak helyben volt egy kovácsmester, egy cserépi idős ember, azzal vasaltattam. Befestettem sárgára, az összes munkájért fizettem 7000 ft-ot."

54 „Amikor Nagy Imre visszajött 1953-ban, akkor hittek az emberek, s egy lökést kapott itt is a paraszti gazdaság. Kellett a kovácsmunka. 54 Lanszki István adatközlőm 1922. 986