A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

BENCSIK János–HAJDÚ RÁFIS János: A lovas kocsi a mezőkövesdi parasztgazdák kezén

vesden.

12 Az már a paraszti mentalitás, életszemlélet, életvitel és életmód körébe utalja a kutatást, csak így közelítve érthetjük meg, hogy mi legyen az oka a matyó gazdák nagyszülőktől (ősöktől) rájuk hagyott határrendhez (stb.), s kézzel-lábbal hadakoztak az észérvekkel támogatott határtagosítás ellen még századunk elején is, sőt mai adatközlőink ezeket az érveket ma is ismerik és helyeslik szüleik, nagyszüleik ilyetén magatartását.

13 így őrizgették a termelési gyakorlatot, az azzal kapcsolható szokásrendet, ezeknek a korábbi századokból rájuk hagyományozott, rögzült reliktumait (pl. legeltetési rend, a tejfelhasználás, tüzelősólak) mennyire megbecsülték. Az eredményes és jelentős haszonnal kecsegtető szántóföldi gazdálkodás és az egyre intenzívebbé váló állattartás követelte meg a parasztgazda társadalomban a különböző célú önszerveződéseket. Az elöljáróság hozzájárulásával (mintegy kezessége mellet) jöhettek létre a század elején a közös kovácsmestert foglalkoztató tizedgazdaságok.

14 Bodgál Ferenc tanulmánya alapján jól tanulmányozhatjuk a közösségi kovács mesterállítást, szerepüket a termelésben. A gazdaközösség szerződésben kikötött jogánál fogva az egyes gazda mindig rendelkezhetett a nélkülözhetetlen kovácsmester munkájával, aki már-már az eredményes termelés záloga lett. Az a tény, hogy e kapcsolatban legfontosabb, minősítő körülmény az ekevas-élezés és a lópatkolás volt, utalhat a parasztgazdaság szerkezetére, a ló gazdasági jelentőségére. Jól ismerve a mester fontosságát, az 1930-as években árkartellbe tömörültek a kovácsok: a lópatkolást 80 fillérről 1 pengőre emelték. Az adatközlőm nagyapja tanúsága szerint ezért a fogadott mestert elbocsátották, aki Poroszlóra ment, ott keresett magának új munkát. Még egyszer térjünk vissza határhasználatra: ebben jól eligazítanak az egykori funkciót megőrzött régi dűlőnevek. A város monográfiájában

15 felsorolásszerűen benne foglaltatnak az érdekesebb dűlőnevek, jelesül Marhajárás dűlő, Nagyszállás dűlő, Kis szállás tó, Gulya tó, Csorda tó, Csorda fertő, Szilaj méneskút, Alsó-, Felső csordákat, Gulyakút, Felső- Alsó méneskút, Kenderföld, Köles oldal, hibás dűlő, Juhász fenék, Paprét, Kis- és Nagynyilas. A település határa, földrajzi tagoltságához igazodóan, a paraszti termelői tevékenység színtere volt. Ezekre a mozzanatokra utalnak a felsorolt dűlőnevek. A tizedgazdaság részvényeit a társasági gazdák fiaik arányában vásárolták fel, így akarták biztosítani e lehetőséget leendő gazdaságukhoz. így Lanszki Pál két fia számára 2, Hajdú Ráfis Gáspár három fia számára 3 részvényt vásárolt. Ez telekkönyvben rögzített örökségként hagyatékolt vagyonrésznek minősült. A lányok nem részesültek effajta örökségben. A kovács gazdaközösség 1951-ig állt fenn, ekkor eladták a kovács lakását és a műhelyét, s felosztották a 60 részvényes között. Az utolsó kovács Jacsó János mester volt, aki a tsz-esítésig dolgozott a közösségnek. 12 Dala J. i. m. 41.; A városbelsőből az ólaskertbe kitelepülésről az első adat 1825-ből való. Ez a folyamat az 1920-as években zárult. Elhúzódásának családosztódási oka volt, erre vezethető vissza. Lássuk a Hajdú Ráfis családot, hogy rendezkedett be a kertben. 13 Erdélyi T. i. m. Matyóföld tagosítása. Dala J. i. m. 161. 14 Bodgál Ferenc: Közösségi kovács a mezőkövesdi matyóknál. Népr. Ért. 1962. 81-95. A szerző két kovács árszabályzatot, 1805-östés 1922-est. 15 Pataki István: Mezőkövesd dőlőnevei. In: Mezőkövesd város monográfiája. 32-33. 966