A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

PETERCSÁK Tivadar: Paraszti gazdasági közösségek Borsod-Abaúj-Zemplén megyében

kosságok összterületétől és az erdő állapotától függött, hogy egy-egy településen évente mennyi fát vághattak ki. Késő ősszel, tél elején került sor a kivágható erdőterület kijelölésére. Az elnök, pénztáros, erdőgazda és néhány választmányi tag az erdésszel határozta meg a nyilas, pagony, paszta területét úgy, hogy a határfákat fejszével kézmagasságban lehajalták. A fának a jogosultak közötti elosztásakor a vezetőség tagjai megnőnie rázták, nyilazták vagy kinyilazták a fákat. Mindezek a kifejezések azt jelzik, hogy a tagok között számozott vagy megjelölt területet, illetve fát osztottak szét. Megyénk különböző kistájain a 19. század végétől az 1970-es évekig a faosztás különböző formákban történt. Favágáskor a tagok joguk arányában egy-egy erdőrészt kaptak, amit maguk termeltek ki. Ritkításnál és gyérítésnél a kivágandó fákat jelölték meg, illetve számozták és elosztás után az vágta ki, akinek jutott. A két világháború közötti években már a legtöbb közbirtokosságban először a tagokkal vagy bérmunkásokkal kitermeltették a tűzifát, és egyenlő egységekbe rakva osztották szét. A szerszámfának és gerendának való szebb darabokat azonban még ekkor is lábon osztották el.

29 A lábon álló fák területi osztásánál a vezetőség tagjai először annyi nyilast, léniát alakítottak ki, ahány erdőjog összesen volt a faluban. A kivágható fák oldalát kézmagasságban baltával megcsapták, majd ceruzával, krétával vagy ecsettel ráírták a nyilas számát. Tarvágáskor a nyilas határán álló fákat számozták meg. Diósgyőrben és Répáshután az állami erdészet hatására bélyegző kalapácsot, bélyegzovana balticska-t használtak a közbirtokosságban. Az egy nyilasba tartozó szálfák értékét egyenként becsülték meg és kiszámolták, hogy egy-egy kiosztandó területre megközelítően azonos minőségű és mennyiségű fa kerüljön. így a fa értékétől függően egy nyilasban lehetett öt darab fa, míg a másikban nyolc, esetleg tíz. Az egy nyilasba tartozó szálfák ugyanazt a számot kapták. A pénztáros egy listát készített, ahol feltüntette a nyilas számát és azt, hogy abban hány fa található. Bogácson az volt a gyakorlat, hogy több erdőjogost magában foglaló szekciót jelöltek ki, amelyhez 48 illeték tartozott. A kitermelt fát itt szálában rakásba halmozták, s egy rakás 6 illetéknek felelt meg. így 8 rakás fa volt egy szekcióban. A két világháború közötti évtizedekben már a legtöbb közbirtokosságban először közösen kivágták a tűzre való fát, majd úgy osztották szét. A kitermelésben erdőjog arányában kellett részt venni. Aki nem vett részt, annak meg kellett fizetnie a napszámot. A tűzifát vidékünkön egyrészt méterbe rakták (1x1x1,3 méter, ill. 1x1x1,75 méter), másrészt a gallyfát 3 méter hosszú, 1 méter széles és 1 méter magas rakásba, rakatba, csomóba vagy kopkába (Zempléni-hegység) rakják. Egy-egy rakat rendszerint egy kocsira való fát jelent. Minden egység {méter vagy rakás) kapott egy számot, amit az egyik megfaragott fára vagy a hasáb végére írtak. Általában annyi rakást vagy métert készítettek, ahány erdőjog volt a faluban.

30 Megyénkben mind az erdőterület, mind a lábon álló, illetve a kitermelt fa elosztása egységes módon, az ún. nyílhúzás során történt. Ez az ősi elosztási mód máig élő maradványaként őrzi azt a gyakorlatot, amikor a határrészeket, szántókat és réteket nyílvesszők segítségével sorsolták ki egymás között, „nyilat húztak".

31 Ez a kifejezés a közbirtokosságok faosztási gyakorlatában maradt meg a legtovább, bár az osztáskor már 29 Mádai Gy, 1965. 134-135.; Petercsák T., 1981. 48.; 1989. 250. 30 Paládi-Kovács A., 1988. 106.; Mádai Gy, 1965. 135., 1984. 61-62.; Petercsák T., 1981. 48.; 1989. 250.; Bozó J., 1970. 103.; Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattár 1557. Hajdú Imre gyűjtése. 31 Petercsák T., 1992. 67.; Magyar Néprajzi Lexikon 4. köt. 57-58.; Paládi-Kovács A., 1979. 92-93. 933