A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

PETERCSÁK Tivadar: Paraszti gazdasági közösségek Borsod-Abaúj-Zemplén megyében

nem nyilat húznak, hanem számozott cédulát, amelynek azonban a legtöbb faluban máig nyíl a neve. Máshol cédulának hívják, újabban egy-egy településen belül mind a két kifejezést használják. Fából készült nyílra is emlékeznek Bogácson és Borsodnádasdon. Ez utóbbi helyen csak akkor volt ilyen nyílhúzás, ha azt kellett eldönteni, hogy a falu melyik végéről kezdjék a faosztást, illetve ha két egyforma farakás közül választottak. A két vessző közül az egyik hosszabb volt, s aki azt húzta, választhatott. Tardonán kettétört gyufaszállal is sorsoltak, ha két közbirtokossági tag illetőségére jutó fajárandóságot kellett eldönteni.

32 A nyílhúzás idejét dobszóval tudatták a tagokkal. Rendszerint télen tartották az elnök lakásán vagy a községházán gyűlés keretében. A vezetőség annyi papírcédulát készített, ahány erdőjog összesen volt, s minden cédula egy-egy nyilasnak felelt meg. Minden jogos maga - néhol egy gyerek - húzta ki kalapból vagy edényből az összehajtogatott cédulákat annyiszor, ahány erdőjoga volt. A töredékjogosok többen összeálltak, és a nyílhúzás után egymás között osztották el a fát. Bogácson, ahol több erdőjogost tömörítő nyilakat készítettek szekciónként, a legtöbb joggal rendelkező gazda húzta a cédulát, majd a többi jogossal osztozkodott. A sorsolás után a pénztáros feljegyezte a listán, hogy ki melyik nyilast húzta. A közbirtokosságok rendszerint kitűztek egy időpontot, ameddig a fát ki kellett vágni és hazaszállítani. A nyilasokért a legtöbb faluban fizetni kellett, amiből a közös költségeket, pl. a favágást fedezték. Diósgyőrben az 1913. február 25-i jegyzőkönyv szerint a „nyílkihúzás egyenkint megtörtént, a kihúzott szám mindenkinek kiadatott, melyről külön napló készíttetett és vezettetett. Egyes nyíl után vagyis három csomó fa után vágatási díj fizetendő 3 kor. 90 fill. melyet mielőtt a fa hazaszállíttatik, tartozik a tulajdonos az elnöknél befizetni."

33 Az 1970-es évek végén a zempléni Regécen már nem volt nyílhúzás. Az erdőgazda ment az erdésszel és a tisztával, amelyen szerepel, hogy joga alapján kinek mennyi fa jut. Az illető sorszámát írják az ölfára és a gallyfára is. A közbirtokosságok a vastag haszonfát (bányafa, rönkfa) gyakran árverésen értékesítették, de az állami erdészet is vásárolt tőlük. Az így befolyt összeg elsősorban a közös kiadásokat fedezte, de osztalékot is fizethettek a tagoknak (pl. Regécen 1977-ben 170 forintot jogonként).

34 A közös erdőből kapott fát mindenki a maga fogatán, szekérrel szállította haza. Az élelmes hegyvidéki nép a joga után járó fából minél kevesebbet rakott a szekérre, s azt az erdőn összeszedett gallyfával szaporította, így megsokszorozhatta a tűzifa mennyiségét. Erre különösen az egy-két joggal rendelkezők kényszerültek. A 19. század végéig a közös erdőkben nem ültettek csemetéket. Tarvágáskor 3040 méterenként hagyásfákat, magfákat, anyafákat hagytak, arról települt újra az erdő. A 19. század végétől az erdészeti hatóságok már megkövetelik a favágás utáni csemetézést, erdőtelepítést. Ebben főként a családok asszonyai, lányai vettek részt erdőjoguk arányában. 1898-ban Diósgyőrben még a közösen szedett makk elültetése volt az általános. A fiúk által méterenként kiásott gödörbe 2-3 szem makkot szórtak a lányok. A legtöbb közbirtokosságban nem nagyon gondozták a befogant csemetéket, néhol viszont két évig kapálták, sarlózták a környékét, illetve a vadak ellen vessző- és töviskerítéssel védték. Az 1950-es évektől az állami erdőgazdaságok felügyelik a közös erdők felújítá32 Petercsák T., 1992. 67-68. 33 Mádai Gy., 1965. 135. A nyflhúzáshoz: Bozó J., 1970. 105-106.; Petercsák T., 1981. 48-49.; 1989. 252. 34 Petercsák T., 1981.49. 934