A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

HOFFMANN Tamás: Cserépedények (Néhány példa Európából)

századi osztrák Duna-szakasz kisvárosainak műhelyeiből uszályokon sok edény és kályha-szem érkezett (a fenékbélyegekből kitetszően) a Duna magyar szakaszának városaiba. A hesseni kerámia a középkor végén eljutott Thüringiába, az alsó-szászországi pedig Brandenburg és Berlin körzetébe. A 16-17. századi paraszti piac kitágulása Hollandiában, Flandriában, az Elba mellett, Baden-Württenberg területén stb. növekvő étvágyú fogyasztórétegeket kapcsolt be a már régen működő mechanizmusba, s ösztönzőleg hatott a festett mintákkal díszített - mázzal fedett - tálak, tányérok stb. előállítására. A 1819. században magyarországi fazekasok (pl. Mohácsról) edényeket szállítottak Dobrudzsába hajókon. (Az edények mellett asztalosárut is vittek az uszályok, így tettek szert az első asztalos-ládákra a balkáni országok parasztjai. A tálakat, tányérokat - szalma közé a ládákba pakolták.) A kerámiaexport tehát az a gazdasági ágazat, ahol központok, illetve piac-övezetek keletkeznek. A főzőedények szállításának szárazföldi útvonalait házaló fazekasok népesítik be a középkor óta, akik gyalogosan vagy lovas szekérrel közvetítik áruikat. A tengeri szállítás hajóparkja csak egy töredékét szállította a kerámiarakományoknak. Még az isten háta mögötti tanyákra elvetődő vándorfazekas is piacára talál. Ugyanő meg is javítja a már repedt edényeket. Dróthálót fon rájuk. A magyarok az ilyen vándoriparost - a mai Szlovákiában lévő hazájukra utalva - drótos tótnak nevezték. Ez már a 19. században volt. A gömöri edények azonban nem a 18. században lepték el a magyar Alföldet. A középkor végi faluásatások során hasonló agyagból készített és díszítő ornamentikájában is a későbbi stílust előlegző mintázatú cserepeket tárnak fel. Ezek a 15-19. századi parasztok főzőedényeinek darabjai. Majd újabb igények mutatkoztak a piacon. A meglévő műhelyek gócai újabbakkal egészültek ki. A kereskedelmi mechanizmusokban a díszkerámia útvonalai követték azokat, amelyeket a használati edényeket előállítók tapostak ki. Kétségtelen, hogy ebben a történetben - a porcelánt megelőző - fejezetek között csak egyik a cserépedényeké. Van olyan, amelyet magasabb színvonalú szaktudással töltöttek ki az iparosok. A magas hőfokú égetés technológiájának birtokában ugyanis több helyen specializálódtak a középkor óta a kőedény (Steingut) előállítására. Készítményeik eleinte lakásdíszek és ivóedények voltak, majd az előállítók idővel bővítették a termékválasztékot, mindennapi használatra való főző- és sütőalkalmatosságokat is készítettek. Az agyagminőség és az alkalmazott technológia jóvoltából minden korban tartós tömegáruk jelentek meg a piacon, jelezvén, hogy a produkció miként volt képes alkalmazkodni a fogyasztói igények változásaihoz. A termékek java részét (legalábbis a középkor vége óta) rendszerint manufaktúrákban, majd gyárakban állították elő és maga a technológia az ipari forradalmat közvetlenül megelőzően, majd az alatt - Nyugat- és Közép-Európában - nagy területeken terjedt el. A kőcserép és a kőedény használata mindamellett - robbanásszerű innovációs folyamata ellenére - földrajzilag korlátozott maradt. Nem hódította meg az európai perifériát. Például Magyarországon a 18. században alapítottak kőedény-manufaktúrákat, de ezek nemsokára tönkrementek. A parasztok az olcsóbb megoldást választották, fajansztechnikával előállított cserepekkel szerelték fel háztartásaikat. Magyarországon a cserépnél keményebbé égetett kerámia már nem is készült, ahol mégis igényeltek ilyen terméket (kivált a kőedényt), importcikket vásároltak. Ugyanez lett a majolika, a fehércserép sorsa. A parasztok (bár a 17-18. században, főként a tehetősebbje, fém ivóedényeket és tányérokat vásárolt), elsősorban az ólommázas 714