A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

DANKÓ Katalin–FELD István–SZEKÉR György: A régészeti kutatások jelentősége a sárospataki vár építéstörténetének felderítésében

5. kép. A Vörös-torony feltárt H/A szintje védőfolyosójának alaprajza (jelkulcs: l. a 2. képnél) Mint arról már szó esett, az első építési periódus utóbb említett második fázisából a torony mai legfelső, II. emeletén is maradtak ránk falak (4. kép). E szint nagy részét eredetileg egy hatalmas, minden bizonnyal síkmennyezetes nagyterem foglalta el, délnyugat, északnyugat és részben északkelet felé az alsó szintekhez hasonlóan több méter vastag fallal. Meglepő módon azonban e jellegzetes „öreg palotához" délkelet felől egy jóval vékonyabb falak alkotta, boltozott téregyüttes kapcsolódott, amely egy középső, kandallós pitvarból, egy onnan észak felé nyíló kisebb, árnyékszékkel ellátott szobából és egy dél felé elhelyezkedő nagyobb „palotából" állt. Az építtető és építőmestere bizonyára az ezen az oldalon korábban még a mainál is nagyobb kanyarulatot leíró Bodrog nyújtotta természetes védelemben bízott, amikor hadászati szempontból ennyire „meggyengítette" a tornyot. Ennek bizonyára az lehetett az oka, hogy e terek alkothatták a torony urának reprezentatív lakóhelyét - e kérdés behatóbb elemzésére azonban itt nem vállalkozhatunk.

27 Az épületrégészeti megállapításokat sorra véve inkább azt kell hangsúlyoznunk, hogy érdekes módon épp a nagyterem és a hármas lakóegység közös fala maradt meg leginkább eredeti állapotában. Ebből adódik, hogy a legkorábbi falazat épp ennek déli folytatásában emelkedik a legmagasabbra a torony délnyugati homlokzatán (9. kép), s így őrizhette meg az épület legnagyobb ablaknyílásának keretfészkét - maga a keret a torony délkeleti sarkának leomlásakor zuhant a mélybe, hogy azután az említett ásatások során kerüljön ismét napvilágra. 27 uo. 384