A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

SIMÁN Katalin: Bifaciális eszközök Korlát-Ravaszlyuk-tető lelőhelyen

felől dominánsabb a vékonyítás. A 13. darabon, a többitől eltérően a tengelyre ferdén, a domború él vonalában vékonyítottak, azaz átlós irányban, ugyanúgy, mint a trapéz alakú éken. A második fázisban is a két oldalon és a két szélen egyenletesen megoszló megmunkálás a domináns, de már több darabon jut nagyobb szerep az egyik lapnak. Érdekes módon ez nem kizárólag a plankonvex kaparókra igaz, hanem pl. a 22. és a 24. darabokra is. Itt is szerepel az a megoldás, hogy ugyanazt a szélt munkálják meg mindkét lap felől, de csupán a 23. darab az, amely itt is ezt a technikát alkalmazza. A másik két darabon eddig a két lapot és a két szélt egyformán munkálták meg. Csupán egyetlen esetben fordul elő, hogy a két szélt ellentett oldalról finomították. A harmadik fázisban nyilvánvalóan még szórtabb lesz a kép, hiszen itt már nemcsak technológiai fogás játszik szerepet, hanem az anyag apróbb hibái is. Ebben a fázisban már az egyik lapon történő finomítás illetve igazítás dominál. Előfordul, hogy egyazon szélt mindkét lap felől retusálták, de ugyanilyen gyakori, hogy a két lap felől egymást kiegészítve igazították ki a szélt, és előfordul a két szélnek ellenkező lapról történt retusálása is, de mint korábban, most sem azokon a darabokon, ahol ez a megoldás már szerepelt. Az örök kérdés, hogy az eszközkészítés mennyire kultúraspecifikus, mennyire határozza meg az elkészítendő tárgy funkciója és mennyire a nyersanyag. A fenti esetekben mindháromra láthatunk példát. Egyértelműen funkcióspecifikus technológia figyelhető meg az ékeknél. Nem igaz ez ilyen egyértelműen a magköveknél. A bifaciális eszközökhöz hasonló kidolgozás túlzásnak tűnhet akkor, mikor a kidolgozott felületekre merőlegesen pengéket kívánnak leütni. Viszont tény, hogy az alaktalan és gyakran zárványos nyersanyagtömbön vagy éppen már másra használt darab töredékén ezen a módon elérhető az irányított leütéshez szükséges egyenletesen domború felület. Itt tehát egy máshol már bevált technika funkcionális és nyersanyag követelte adaptálásáról lehet szó. A levél alakú bifaciális eszközöknél különböző korokban eltérő technikát figyelhetünk meg. A két oldalról és a két lapon történő vékonyítási, mely eleinte zegzugos, majd egyre inkább egyenes éllefutást eredményez, már az acheuli kultúra emberei is alkalmazták. Ugyancsak az egyenletes élkidolgozást használták, de már jóval finomabb kivitelben és szinte mindig nyomásos és nem pattintásos technikával a solutréi kultúrában, majd később a neolitikumban is. A váltakozó oldalról történő kidolgozás, többségében aszimmetrikus formával párosulva a miquocien sajátossága. A Kárpát-medencében a felső paleolitikus Szeleta kultúrában újra a kétoldali finom kidolgozású szimmetrikus levélhegyek jelennek meg. A korláti anyag értelmezésénél feltétlenül figyelembe kell venni, hogy műhelytelep, ahol csak néhány eszköznél fordul elő végleges kidolgozás vagy éppen újraretusálás. Még így is feltűnő az a darab (13.), ahol a felszín elsődleges megmunkálása ugyanazt a szokatlan átlós irányt mutatja, mint amit az ékeknél megfigyelhettünk. Az átlós irányú leütés több darabon is megfigyelhető, de sehol sem jelenik meg ilyen meghatározó formában. Érdekes, és feltehetően a nyersanyag nem koherens voltából következik, hogy az egyes gyártási szakaszok más-más eljárást, leütési sorrendet, él- és lappreferenciát mutatnak. Ugyancsak sajátságos, hogy a legtöbb olyan darabnál, ahol az ember joggal feltételezne hegy, esetleg hegyes kaparó funkciót a forma alapján, a megmunkálás sokkal inkább utal az élek, mintsem a hegy használatára. A levél alakú eszközöknél egybevetettük a technológiai és formai jegyeket. Az összehasonlítás nem várt, meglepő csoportosulást eredményezett. 33