A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

SIMÁN Katalin: Bifaciális eszközök Korlát-Ravaszlyuk-tető lelőhelyen

felől dominánsabb a vékonyítás. A 13. darabon, a többitől eltérően a tengelyre ferdén, a domború él vonalában vékonyítottak, azaz átlós irányban, ugyanúgy, mint a trapéz ala­kú éken. A második fázisban is a két oldalon és a két szélen egyenletesen megoszló meg­munkálás a domináns, de már több darabon jut nagyobb szerep az egyik lapnak. Érde­kes módon ez nem kizárólag a plankonvex kaparókra igaz, hanem pl. a 22. és a 24. darabokra is. Itt is szerepel az a megoldás, hogy ugyanazt a szélt munkálják meg mind­két lap felől, de csupán a 23. darab az, amely itt is ezt a technikát alkalmazza. A másik két darabon eddig a két lapot és a két szélt egyformán munkálták meg. Csupán egyetlen esetben fordul elő, hogy a két szélt ellentett oldalról finomították. A harmadik fázisban nyilvánvalóan még szórtabb lesz a kép, hiszen itt már nem­csak technológiai fogás játszik szerepet, hanem az anyag apróbb hibái is. Ebben a fázis­ban már az egyik lapon történő finomítás illetve igazítás dominál. Előfordul, hogy egyazon szélt mindkét lap felől retusálták, de ugyanilyen gyakori, hogy a két lap felől egymást kiegészítve igazították ki a szélt, és előfordul a két szélnek ellenkező lapról történt retusálása is, de mint korábban, most sem azokon a darabokon, ahol ez a megol­dás már szerepelt. Az örök kérdés, hogy az eszközkészítés mennyire kultúraspecifikus, mennyire ha­tározza meg az elkészítendő tárgy funkciója és mennyire a nyersanyag. A fenti esetek­ben mindháromra láthatunk példát. Egyértelműen funkcióspecifikus technológia figyelhető meg az ékeknél. Nem igaz ez ilyen egyértelműen a magköveknél. A bifaciális eszközökhöz hasonló kidolgozás túl­zásnak tűnhet akkor, mikor a kidolgozott felületekre merőlegesen pengéket kívánnak le­ütni. Viszont tény, hogy az alaktalan és gyakran zárványos nyersanyagtömbön vagy éppen már másra használt darab töredékén ezen a módon elérhető az irányított leütés­hez szükséges egyenletesen domború felület. Itt tehát egy máshol már bevált technika funkcionális és nyersanyag követelte adaptálásáról lehet szó. A levél alakú bifaciális eszközöknél különböző korokban eltérő technikát figyelhe­tünk meg. A két oldalról és a két lapon történő vékonyítási, mely eleinte zegzugos, majd egyre inkább egyenes éllefutást eredményez, már az acheuli kultúra emberei is al­kalmazták. Ugyancsak az egyenletes élkidolgozást használták, de már jóval finomabb kivitelben és szinte mindig nyomásos és nem pattintásos technikával a solutréi kultúrá­ban, majd később a neolitikumban is. A váltakozó oldalról történő kidolgozás, többségé­ben aszimmetrikus formával párosulva a miquocien sajátossága. A Kárpát-medencében a felső paleolitikus Szeleta kultúrában újra a kétoldali finom kidolgozású szimmetrikus levélhegyek jelennek meg. A korláti anyag értelmezésénél feltétlenül figyelembe kell venni, hogy műhelyte­lep, ahol csak néhány eszköznél fordul elő végleges kidolgozás vagy éppen újraretusá­lás. Még így is feltűnő az a darab (13.), ahol a felszín elsődleges megmunkálása ugyanazt a szokatlan átlós irányt mutatja, mint amit az ékeknél megfigyelhettünk. Az átlós irányú leütés több darabon is megfigyelhető, de sehol sem jelenik meg ilyen meg­határozó formában. Érdekes, és feltehetően a nyersanyag nem koherens voltából követ­kezik, hogy az egyes gyártási szakaszok más-más eljárást, leütési sorrendet, él- és lappreferenciát mutatnak. Ugyancsak sajátságos, hogy a legtöbb olyan darabnál, ahol az ember joggal feltételezne hegy, esetleg hegyes kaparó funkciót a forma alapján, a meg­munkálás sokkal inkább utal az élek, mintsem a hegy használatára. A levél alakú eszközöknél egybevetettük a technológiai és formai jegyeket. Az összehasonlítás nem várt, meglepő csoportosulást eredményezett. 33

Next

/
Thumbnails
Contents