A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

RÉVÉSZ László: Honfoglalás kori temető Tengőd-Hékútpusztán

alakú, vállába kovácsolt fülű vagy feltehetőleg ugyancsak ívelt talpú fakengyelt csatoltak mellé a nyeregre (Kenézlő, Sárospatak, Rakamaz-Gyepifóld 2. sír, Tengőd, Tiszaderzs). Ez azonban lovaglás közben eléggé kényelmetlen lehetett: az eltérő talpforma mellett ugyanis a hagyományos magyar kengyelek mindig aszimmetrikusak is voltak (szemben a szimmetrikus egyenes talpúakkal), s ez ilyen esetekben bizonyos mértékig eltérő lábtartást is követelt a lovastól. A zsombói és az öttevényi sírban nyugvó férfi talán éppen ezért alkalmazott egyenes talpú, boltozatos szárú kengyele mellé nagyméretű, villás szárú és ugyancsak egyenes talpú karoling-normann kengyelt. A vizsgált leleteknek mindössze egyharmadában fordult elő többé-kevésbé azonos kengyelpár (Koroncó-Uj telep, Pozsonyvezekény, Rakamaz-Gyepiföld, Szomód, Tiszaeszlár-Bashalom I. temető). Ezek közül azonban csak a tiszaeszláriak, a rakamaziak és a koroncóiak voltak teljesen egyformák. A hajdani használók számára azonban még így is szokatlanok, kényelmetlenek lehettek, s ezen házilagos átalakítással próbáltak meg segíteni. E beavatkozás kevéssé drasztikus formája az volt, hogy az egyenes talpalót kalapálással igyekeztek kissé meghajlítani, ívesre formálni (Rakamaz-Gyepiföld 1. sír) (10. kép). A müvelet során azonban a talp elvékonyodott, jelentősen meggyengült s így könynyen eltörhetett. A kengyel ennek következtében használhatatlanná vált, s vagy nyersanyagként beolvasztották, vagy pedig még szembetűnőbb változtatást végeztek rajta: a Szomódról és a rakamazi 2. sírból előkerült példányokon a meggyengült talpat kivágták, a szárvégeket behajlították, s egy-egy ívelt vaslemezt szegecseltek hozzájuk. Ily módon egy eléggé durván összebarkácsolt, de mégis csak az általuk megszokott formához hasonló kengyelt sikerült előállítaniuk (7. kép 2, 9. kép 2, 11. kép). Felmerülhet ellenérvként, hogy e javított kengyelek nem voltak-e eredetileg is homorú talpúak, hiszen akkor csupán egy megrongálódott tárgy javításáról beszélhetnénk, nem pedig átalakításról? E feltevésnek két érv mond ellent: egyrészt a szomódi kengyel szárvégei pontosan olyanok, mint az egyenes talpú, boltozatos szárú példányoké, másrészt pedig az általánosan elterjedt homorú talpú honfoglalás kori kengyelek között a heves-kapitányhegyi lelet

56 kivételével nem találtam olyat, amelyiket hasonlóképpen javítani kellett volna. (Egyébként a hevesi kengyel sem a szárvégek és a talpaló találkozásánál pattant el, hanem a talp közepén, s egy acélhuzallal erősítették meg.) A honfoglaló magyarok körében egyébként sem volt ismeretlen az az eljárás, hogy egy számukra szokatlan vagy kényelmetlen idegen tárgyat az általuk megszokott formákhoz próbálják igazítani, e kísérlet eredményeként jelentek meg felszerelésükben pl. a szablyamarkolatú kardok. Mindezek fényében úgy vélem, hogy az egyenes talpú, boltozatos szárú, négyzetes fülű kengyelek nem a magyar kovácsok munkái voltak, így eredetüket másutt kell keresnünk. Mint ahogy e fejezet bevezetőjében már utaltam rá, a tárgyalt kengyeltípus esetében többször felmerült a szaltovói eredet lehetősége. Amennyiben e hipotézis megállja a helyét, annak messzire vezető következményei lehetnek: felmerülhet az a lehetőség, hogy e honfoglaló eleink által még a Kárpátoktól keletre a szaltovói kultúra népeitől átvett tárgytípus alkalmas lehet az első, honfoglaló generációnak a 10. századon belüli elkülönítésére.

57 Mivel egy tárgyat nem szabad önmagával keltezni (így nem fogadhatjuk el eleve azt a tételt, hogy e kengyeltípus szaltovói eredetű, tehát mint keleti örökség bizonyosan az első generáció hagyatékát jelzi), alaposan meg kell vizsgálnunk az egyenes 56 Pataki V., 1939. 200-208. 57 Honfoglalás kori sírokban lelt tárgyak keleti párhuzamai alapján kísérelte meg az első generáció hagyatékának elkülönítését Mesterházy K., 1990. 235-274., a szaltovói eredetűnek tartott leletekről összefoglalóan legutóbb Révész L., 1998. (sajtó alatt). 279