A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

RÉVÉSZ László: Honfoglalás kori temető Tengőd-Hékútpusztán

hogy az utóbbi egészen keskeny hegyesszögben nyúljon le kiszélesedő szárvéghez. Tausírozás nyomait az ismertetett leletanyag egyetlen darabján sem fedeztük fel. A fentiekben leírt jellegzetességek az imént bemutatott 15 lelet közül azonban csupán kilencre érvényesek (Tengőd, Koroncó, Sárospatak, Zselickislak, Kenézlő, Gyulafehérvár, Tiszaeszlár-Bashalom, Tiszaderzs, Öttevény). Az egyenes talpú kengyelek további formai változatait jelentik a pozsonyvezekényi leletek, valamint az egyik szomódi kengyel. Az előzőektől csupán fülkiképzésükben különböznek: mindhárom darab hurkos fúlü. Csupán feltételesen sorolható a tárgyalt kengyelformához a Rakamaz-Gyepiföldön az 1. és a 2. sírból előkerült három kengyel. Ezek sajátosságaira a későbbiekben még részletesen kitérünk, most csupán annyit szeretnék előre bocsátani: a rakamazi kengyelek szárvégeiről hiányzik a korong alakú kiszélesedés, talpalójuk pedig az előzőekkel szemben bordázott. Végezetül bizonyos formai szempontok alapján csak fenntartásokkal sorolhatjuk e kengyelek közé a két Csongrád megyei példányt (Szentes-Nagytőke, Zsombó). Utóbbi talpalója ugyancsak bordázott, s hiányzik róla a szárvégek korongos kiképzése is. Pontos párhuzamaikat ez ideig sem a steppei, sem a nyugat- ill. észak-európai korabeli leletek között nem találtam, de az tény, hogy eltérnek a honfoglalás korában megszokott formáktól. Egy-egy tárgytípus vizsgálata során lehetőség szerint a következő kérdésekre kell választ keresni: kik és hogyan használták az adott tárgytípust, milyen időhatárok közé keltezhető az előfordulása, s végezetül kideríthető-e az, hogy honnan származik? Az egyenes talpú, boltozatos szárú, négyzetes fülű kengyelek többsége (15 lelet közül 9 esetben) férfiak mellékleteként látott napvilágot, mégpedig egy kivétellel (Öttevény) fegyveres férfisírokból. Kísérő leleteik között felbukkannak a korszak viszonylag ritka leletének számító szablyák (Sárospatak, Tiszaderzs), a további hat sírban pedig az íjászfelszerelés darabjai (Kenézlő, Rakamaz 2. és 3. sír, Szomód, Tengőd, Zsombó). A méltóságjelvényeket a kenézlői, zsombói és a rakamazi 2. sírból való övveretek képviselik. Az e kengyeltípust használó férfiak tehát a 10. századi magyar társadalom módos, ill. vezető rétegeibe tartoztak, egyértelműen köznépi környezetbe egyikük sem sorolható be. Ez utóbbi megállapítás érvényes a három női sírra is. Közülük kettő rozettás lószerszám veretei alapján feltehetőleg a törzsi-nemzetségi arisztokrácia tagja lehetett (Koroncó-Újtelep, Zselickislak), de leletkörnyezete alapján ugyanebbe a rétegbe sorolható (vagy a katonai kíséretben szolgáló egyik férfi asszonya lehetett) a tiszaeszlárbashalmi I. temető 3. sírjában nyugvó nő is. A részleges feltárás, ill. hiányzó közzététel miatt nem értékelhető a gyulafehérvári, pozsonyvezekényi és a Szentes-nagytőkéi lelet. A vizsgált kengyeltípus elterjedésének súlypontja a Dunántúl (ezen belül is a Kisalföld és Somogy megye), valamint a Tisza-mente, főként a Felső-Tisza-vidék. E gócpontoktól egyedül a gyulafehérvári lelet került elő távolabb. A Csongrád megyei bizonytalan besorolású példányoktól eltekintve hiányzanak viszont Dél-Magyarországról, a DunaTisza-közéről és a Tiszántúlról (12. kép). A honfoglalás kori sírokban talált kengyelek túlnyomó többségét a puha talpú bőrvagy nemezcsizmákhoz való ívelt, homorú talpalójú változatok alkotják. Az ezektől eltérő formájú, egyenes talpú kengyelek zömmel a kalandozó hadjáratok révén a nyugati országokban hadizsákmányként szerzett példányok voltak, de ezek is ritkán kerülnek elő párosával: egy-egy ilyen darabnak az adott leletegyüttesen belüli párja többnyire a hagyományos típusok közül kerül ki. Hasonlóképpen volt ez az egyenes talpú, boltozatos szárú, négyzetes fülű kengyelek esetében is. A 15 lelet közül háromnak nem ismerjük a párját (Gyulafehérvár, Szentes-Nagytőke, Zselickislak), további 5 esetben pedig körte 278