A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

RINGER Árpád: Miskolc és Borsod-Abaúj-Zemplén megye szerepe a magyarországi régibb kőkor kutatásban

adottságai magyarországi viszonylatban egyedülállóan kedvező települési-gazdasági feltételeket biztosítottak az őskőkori régészeti kultúrák mozgékony népcsoportjai számára. A karsztos középhegységek barlangjai és kisebb üregei nemcsak az ősembernek, hanem vadászzsákmányának, a barlangi medvének is kedvenc tanyahelyei voltak. A vulkáni és utóvulkáni működéssel képződött kovakőzetek (üveges kvarcporfir, obszidián, jáspis, kalcedon, limno- és hidrokvarcit) hatalmas választékban álltak rendelkezésre a pattintott kőeszközök elkészítéséhez éppúgy, mint a folyók és vízfolyások hordalékából kigyűjthető kvarc-, kvarcit- és radiolarit kavicsok. A paleolitikum emberei, akik valóságos mesterei voltak a kovakőpattintásnak, bizonyára csak ritkán elégedhettek meg a felszínen található mállott és repedezett nyersanyagdarabokkal. Ehelyett inkább bányászattal nyerhették ki a megmunkálásra alkalmasabb kovakőzetet. Ilyen őskőkori kovakitermelést a miskolci Avason, továbbá Korlát, Boldogkőváralja és Erdőbénye határában már régóta valószínűsített a kutatás. Először azonban csak nemrégiben sikerült az avasi Tűzkövesen feltárással is hitelesíteni az ősi bányászkodás nyomait. Északkelet-Magyarország egyedi domborzati és településföldrajzi adottsága, hogy területén - éppen a már említett Miskolci-kapun át - nyomul legészakabbra az Alföld, leginkább megközelítve a Kárpátok magasabb vonulatait. A jégkorban a Sajó, a Bódva és részben a Hernád völgye, amelyek a Poprád és a Dunajec völgyein át még a német-lengyel síkvidék felé is összeköttetést biztosítottak, fontos vadváltók voltak. Rajtuk keresztül történt a pleisztocén jellegzetes nagy testű és nagy csoportokban élő állatainak, a mamutnak, a gyapjas orrszarvúnak, illetve a rénszarvasnak, vadlónak, bölénynek és őstuloknak a szezonális vándorlása a Kárpátok központi vonulata illetve a még északibb európai területek és a Nagyalföld között. E növényevők maradványai óriási mennyiségben kerültek elő a Miskolci-kapuban egymásba torkolló Sajó, Bódva és Hernád kavicsüledékeiből, valamint a löszökből és barlangi kitöltésekből egyaránt. Javarészt az ősember eredményes vadászatainak ékes bizonyságaképpen. A jégkorban területünk éghajlatát is a Föld egészére kiható és egyidejűleg lezajló markáns ingadozások határozták meg. A lehűlési szakaszokban a mai északi földrajzi szélességekéhez vagy a magashegységekéhez hasonlatos száraz, olykor csapadékos hűvös, vagy kifejezetten hideg klíma uralkodott. Ezek során a völgytalpakon vastag kavicstakaró halmozódott föl, a hegységek szálkőzetekből álló lejtői kifagyási törmelékükbe takaróztak, a barlangokban tetemes mennyiségű mésztörmelék rakódott le, a dombságok völgyközi hátain pedig a szél által szállított finom porból jellegzetes, sárgás színű lösz képződött. A lösztakarót füves növényzet, a löszsztyepp borította. Rajta tömegesen legeltek a már fentebb idézett mamutok s gyapjas orrszarvúk, elsősorban rénszarvasok és vadlovak társaságában. A magasabb középhegységi tájakon tajga-, majd tundraszerű vegetáció tenyészett, az utolsó eljegesedés idején különösen a barlangi medvéknek és a kőszáli kecskéknek nyújtva menedéket az őskőkor kitartó vadászai elől. A felmelegedési éghajlati szakaszokban, főleg az ún. interglaciálisokban a maihoz hasonló, vagy még melegebb és csapadékosabb volt az időjárás: időben visszafelé tekintve egyre kifejezettebb mediterrán, szubtrópusi hatással. Az állatvilágot a barnarriedve, a vaddisznó, a gímszarvas és az őz jellemezte, a gyakran feltűnő s ma a Földközi-tenger mellékén honos dámszarvas, tarajos sül és görög teknőc kíséretében. 21