A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)
P.FISCHL Klára: Szertartási edények a bronzkorból
mert legkorábbi, funkcióval bíró példány, mely abban is eltér a korábban felsoroltaktól, hogy ez esetben nem urna formájú edényhez, hanem tálhoz kapcsolódik a vizsgált tipológiai sajátosság. A csanytelek-paléi bronzkori temető 83. sírjának díszedényén négy oszlopfülálkiöntőcső köti össze a peremet a vállal (1. kép 5; Lőrinczy-Trogmayer 1995, 57-58, 23. kép 10). Az oszlopfülek kissé túlnyúlnak a kihajló peremen, végük karimásra van kiképezve, melyeken belül ujj benyomással jelezték az átfúrás helyét. Az edény vállán egy ötödik kis szalagfül ül. A tárgyalt edény testfelépítése a Perjámos-kultúra ún. hármas testtagolású edényformájával mutat rokonságot, bár a díszítőmotívumok elhelyezkedése és a cilindrikus nyak nem feltétlenül utal ebbe a formakörbe. Teljesen megfelel azonban a Perjámos-kultúra tipológiai kritériumainak a túrkevei edény (1. kép 4; Csányi-Tárnoki 1992, 164, Abb. 121), melyen szintén négy, tömör oszlopfület találhatunk. Ez esetben a Perjámos-kultúra emlékanyagába való besorolás a lelőhely (Túrkeve-Terehalom: Gyulavarsánd-Ottomány teli) és az előkerülési viszonyok (koszideri réteg) ellenére is egyértelmű. így két, a Perjámos-kultúra formakincsébe sorolt különleges díszű edényünk van, melyek egyike sem e kultúra törzsterületéről került elő. A surőini edény szintén urna formájú, melynek fényképén jól kivehető, hogy az oszlopfülek és a perem találkozásánál a készítő utal az eredeti funkcióval ellátott darabok peremkiképzésére (1. kép 8; Childe 1929, Fig. 155). Ennek az edénynek a testformája a mészbetétes kultúra formakincsével mutat rokonságot. Vatyai törzsterületről is ismert számunkra egy e körbe vonható edény, melynek testkiképzése egyedi, oszlopfülei vagyis nem átfúrt álkiöntőcsövei azonban háromszöghöz hasonló átmetszettél rendelkeznek (Alpár: 1. kép 6; Bóna-Nováki 1982, 80 4 , XLV/4). Ez esetben az edény peremét és a test felső részét kötik össze a fülek, melyeknél már kevésbé utalnak az eredeti funkcióra, a perem és fül találkozásánál. Az eddig tárgyalt általában nagyméretű, urna vagy korsó formájú edényeken kívül a battonyai temetőben két csontvázas sírban is találunk olyan ívelt nyakú, kónikus testű tálat, melyeken a vizsgált ujj benyomással jelölt végű oszlopfül négy-négy példánya látható (92. és 106. sír; Szabó 1986, 61, 71, 32. kép, 41. kép). A battonyai temető kronológiai besorolása közel áll a mokrini temetőéhez, noha az előbbi néhány sírja a koszideri korszak felé mutató sajátosságokat is hordoz. Ezáltal nem meglepő, hogy e temetőben a mokrini, valódi kiöntőcsöves tál utánzatainak tartható tömör álkiöntőcsöves tálak kerültek elő. E temető továbbá jó példája, hogy egy időben használatban voltak lyukas és tömör kiöntőcsővel ellátott edények is. Mindezek mellett több, edényhez nem köthető kiöntőcső-töredék is ismert a középső bronzkori kultúrák köréből: Szihalom-Árpádvárról (Kalicz 1968, 119, LXXX/2) és Törökszentmiklós-Terehalomról (Tárnoki 1996, 36. tábla 10) a hatvani kultúra telitelepeiről, Gyulavarsánd-Laposhalomról (Bóna 1975, Taf. 143/11-12), illetve BékésVárdombról (Banner-Bóna 1974, 19. tábla 13, 16) a gyulavarsándi kultúra telijeiről. Banner a békési leletek kapcsán már említi a gyulavarsándi és a szihalmi töredékeket. Rekonstrukciójukat a Nitriansky Hradok-i/kisváradi edény alapján képzeli el (Banner-Bóna 1974, 50, 56). Trogmayer Ottó e töredékeket a tápéi (Trogmayer 1975, 101-102, Tafel 41) egy kiöntőcsővel rendelkező edény alapján nem tartja a fenti körbe sorolhatónak. Ő az egy és négy kiöntőcsővel rendelkező edények két külön csoportjával számol (Lőrinczy-Trogmayer 1992, 8-9). A tápéi edény csöve azonban felfelé erősen 4 A szerző itt párhuzamként a kerekegyházi „oszlopfüles" edényre hivatkozik. A Kovács Tibor által 1975-ben készített tanulmány 3. ábrájának 14. rajzán látható edényről valóban nehéz eldönteni fülének formáját {Kovács 1975, Abb. 3/14), ám a Tompa által közölt fényképen nyilvánvalóvá válik, hogy itt egy ansa lunátás kiképzésű szalagfüles urnáról van szó (Tompa 1936, Tafel 29/1). 130