A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

KÖPÖCZI Rózsa: A „posztnagybányaiság” kérdésköre, különös tekintettel Szőnyi István művészetére

izmusok eredményeivel, annak ellenére, hogy sokan közülük megpróbálták azt az utat (Berény, Bernáth). Egyszóval a „visszavonultság világait" választották. Annak idején Nagybánya összetartó ereje is leginkább a valami elleni tömörülésben fejeződött ki, addig volt szellemileg viszonylag homogén, amíg harcban állt a hivatalos művészettel. A másik párhuzam, mely a Gresham-kör és Nagybánya egymáshoz való viszonyát megvilágítja: a természetszemléletük. A művészetnek mindenképp a „látásból való származottságát" tartották a kizárólagosan helyes útnak. A természet gazdagabb forrás, mint a képzelet, fogalmazta meg Bernáth Aurél, tehát művészetük legfontosabb alappillére a természetelvűség volt. Tudatosan vállalták fel Nagybánya szellemiségét. A magyar művészet belső fejlődéséhez szerettek volna igazodni. Pátzay Pál szavaival: „anyanyelvű művészetet" akartak teremteni. Éppen abban látták Nagybánya jelentőségét, hogy belső forrásokból tudta felfrissíteni a magyar művészet vérkeringését. így juthatunk el a „posztnagybányaiság" egyik verziójához. A Gresham művészei, köztük Szőnyi, Nagybányát hazai mintaképnek tekintették, de nem a konkrét festői, formai problémák megoldásánál merítettek az elődök példájából, hanem a szellemi, etikai magatartásformák jelentettek mintát a két világháború között működő festőgenerációnak. Visszatérve Szőnyi művészetéhez, érdemes felidézni azt a nyilatkozatot, mely 1953-ban a Szabad Művészet hasábjain jelent meg. Ebben Szőnyi, a művészeti írókkal, művészettörténészekkel ellentétben, tisztán, világosan és tömören fogalmazta meg véleményét Nagybányáról. „Nagybánya szerepét és helyét festészetünkben nem tudom elfogulatlanul megítélni, tekintve, hogy félig-meddig magamat is a telep tagjaihoz tartozónak érzem. Az igaz, hogy amikor én 1914 nyarán odakerültem, a telep a zeniten már túl volt, s mikor elkerültem onnan, Nagybányát el is csatolták az országtól. Azonban én még Ferenczy Károly idejében voltam ott, s éreztem a telep, és a táj elhatározó, művészeti magatartást befolyásoló hatását. Amit a legfontosabbnak tartok az, hogy Nagybánya megindított egy folyamatot, ami tulajdonképpen még mindig tart, s amihez hozzá lehet tenni valamit, folytatni lehet, ha szükséges, vissza lehet hozzá nyúlni. Tehát akármennyire is időben nem régen történt, mégis tradíciót adott, olyat, melynek jövője van. Kihat a mai művészetre is. Míg klasszikusaink különálló szigetekként emelkednek ki, addig a nagybányai iskola összefüggő, homogén művészeti magatartást revelál, kialakult profilja van. Lehet vele egyezni, vagy elvetni, de mindenképpen elvi állásfoglalásra kényszerít".

19 Szőnyi tudatosan választotta ezt az utat. Az ő esetében meghatározó jelentőségű volt emberi, művészi alkata. Őszintén merte vállalni belső indíttatását. Képtelen volt hosszú távon stílusmimikri viselésére. Úgy érezte a belső parancs, és az ebből következő humánus értékrend megvédik a külvilág agresszív valóságától. A természetért való, szinte kvinteisztikus rajongása bizonyos fajta menekülésnek számított a társadalmi elvárásokkal szemben. Számára a festés nem gyötrő kényszert, nem váteszi elhivatottságot, magasztos küldetést, hanem egyszerűen az öröm forrását jelentette. Alkata Ferenczy Károlyéhoz állt közel, a Gresham-művészek közül ő valósította meg legtisztábban a Ferenczy által fémjelzett „festői festészetet". Egyenes ívet fedezhetünk fel Ferenczy második korszakából való vásznai és Szőnyi 1934-től festett képei között. Az 1934-es „Este" az első darabja kibontakozó, új korszakának. Számtalan változatban kerültek vászonra, 19 Szőnyi István: Nagybánya a magyar művészetben. Szabad Művészet 1953. 221. 787