A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

KÖPÖCZI Rózsa: A „posztnagybányaiság” kérdésköre, különös tekintettel Szőnyi István művészetére

hanem ösztönös, romantikus vonzódása vezette a klasszikus komponálás felé. Legjellemzőbb példája ennek a tendenciának az 1925-ben festett „Hegytetőn" című képe. A kettős önarckép első korszakának összegzése, de megfogalmazza a továbblépés lehetőségeit is. Saját aktjával búcsúzik a korai mitologikus, allegorikus kompozícióinak figuráitól. A ruhás, kalapos alak mintegy előrevetíti későbbi zebegényi korszakának parasztjait.

16 1929-es gyűjteményes kiállításán már korszakos nagy műveivel szerepelt, látható volt: a „Zebegényi temetés", a „Téli táj vonattal", a „Gyömölcsszedők". Bár a kritikusok még Szőnyi vezető szerepéről beszéltek festőtársai között, de addigra már átalakult ez a kapcsolatrendszer. A többiek is saját útjukra léptek, pályájuk párhuzamosan haladt Szőnyiével. Pataky Dénes a posztimpresszionizmus negyedik ágának tartotta ezt a vonulatot. Szerinte az impresszionizmus eredményeit vitték tovább a cezanne-i konstruktív, a gauguini dekoratív és a Van Gogh-i expresszív ág mellett Bonnard, Vuillard, Marquet magyar megfelelőiként. Igen sokan csatlakoztak ehhez az áramlathoz. 1920-ban Egry, 1921-ben Márffy, a húszas éves közepétől Bernáth, Czóbel, a húszas évek második felében Berény Róbert, Vass Elemér, Szobotka Imre, Bornemissza, Elekfy Jenő, Ferenczy Noémi, Ferenczy Béni, Pátzay. Pataky egy töretlen fejlődési vonalat vázol fel, ősüknek Szinyeit tartja, döntő indíttatásnak a nagybányai iskolát. Hiába érintette stílusukat a szecesszió, a Nyolcak, az Aktivisták, a kubizmus, az expresszionizmus, ők a nagybányai hagyományhoz tértek vissza. Olyan stílus ez „mely mélyen a magyar temperamentum közkeletű érzésvilágában gyökeredzik".

17 Szőnyinél 1929 és 34 között egy kísérletező, átmeneti korszakról beszélhetünk. „Keményebb, szárazabb festésmód, rajzosabb formaadás, kihangsúlyozottabb szerkesztettség jellemzi" az ekkor keletkezett műveket.

18 Ennek az időszaknak tipikus képei az „Itatás alkonyatkor" (1929), az „Anyám" (1930), „Zsuzsa az ajtóban" (1931). Ugyanakkor már jelentkezett későbbi korszakának derűsebb színvilága, a motívumok oldottabb, festőibb megfogalmazása (Verendán 1930). Az átmeneti korszak záróművének tekinthető az 1933-ban festett „Eladó a borjú". A nagy festmény mindenképp összegzés, lezárás. A klasszikusan kiegyensúlyozott, nyugodt kompozíción a történet, a szüzsé éppen olyan fontos, mint a festői problémák megoldása. Ebben a tekintetben egyáltalán nem jellemző, nem tipikus Szőnyi életpályáján. Nála ugyanis a későbbiekben éppen az lesz az általános, hogy elmaradt képeiről minden irodalmias utalás, az emberek, állatok, tárgyak, a természet mind alárendelődnek a kép festői törvényeinek. Ekkoriban tért át, több művésszel együtt a temperára. 1926-ban Farkas István, 1929-ben Aba Nóvák is ezt az anyagot kezdte használni. A tempera világos, matt felületei jobban megfeleltek Szőnyi akkori törekvéseinek. Új technikai eljárást kezdett alkalmazni, a festéket nem ecsettel vitte fel a vászonra, hanem festőkéssel. A megszikkadt, vastag festékrétegeket azután vízzel felpuhította, visszakaparta. így alakultak ki a végtelen gazdag árnyalatokból a Szőnyire oly jellemző színharmóniák. Az 1934-ben festett „Este" a kezdődarabja Szőnyi új korszakának, mely egyre inkább egy oldott festőiség, finom kolorizmus felé mutat. Fokozatosan háttérbe szorul kompozícióin a drámaiság, a határozott szerkezet, halad a fényben feloldódott színek, az egymásba olvadó formák vi16 Zwikl András: Szőnyi István: Hegytetőn. A Zádor Anna emlékkönyvhöz készült dolgozatában új megvilágításba helyezi ezt a képet. Szőnyi „szereppróbálgató" önarcképeinek lezárását látja benne. 17 Kállai Ernő: i. m. 94. 18 Pataky Dénes: Szőnyi István. Bp. Corvina 1971. 12. 785