A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

KÖPÖCZI Rózsa: A „posztnagybányaiság” kérdésköre, különös tekintettel Szőnyi István művészetére

Lyka Károly a két világháború közötti festészetünkről szóló visszaemlékezéseit, melyből a fenti gondolatok származnak, 1956-ban adta ki. Akkorra már a Nagybánya egyetlen letéteményesének tartott „posztnagybányaiak", közöttük Szőnyi István, Bernáth Aurél pályájuk vége felé járó, nagy tekintélyű mesterek voltak. Hatásuk megingathatatlannak látszott. Értékrendjük alapját a klasszikum és a kvalitás tisztelete adta. Pedig őket is - közvetve vagy közvetlenül - a magyar avantgárdé megteremtői között tarthatjuk számon. Berény a Nyolcak tagjaként lépett föl, Bernáth Berlinben expresszionista festő lett, Szőnyi pedig Uitz hatása alá került. Kállai Ernő az utóbbi két művész pályaívén keresztül rajzolja fel a magyar festészet visszatérését a „posztimpresszionista" szemlélethez. „A magyar aktivizmus Uitz Béla művészetében érte el heroikus delelőpontját, és Szőnyi Istvánban békült meg a nagybányai plein air hagyományokkal".

8 Tovább folytatódott a munka az első világháború után is Nagybányán. Megérkeztek, ha késve is a modern irányzatok, éppen akkor, amikor Nyugat-Európában már csillapodni látszott az első avantgárd hullám, és abban az időben, amikor Magyarországon újra egy természetelvű, az első generáció Nagybányáját felvállaló irányzat erősödött meg. „Mintha kapuk záródtak volna be végérvényesen a világháború után. Az a néhány átfogóbb írás, mely azokban az években megjelent, Szokolay Béla, Réti István tanulmányai, a múltat, s nem a jelent idézték. A posztnagybányaiak úgy érezték, hasznosították már a kolónia eredményeit, utakat nyitottak belőle".

9 Ezek a kapuk nyugat felé is lezáródni látszottak egy időre. Lyka kínai falról beszél, mely mögött Magyarországon egy sajátos mikroklíma alakult ki, s a fiatal művészek nagy részéhez csak áttételesen, közvetítők útján jutott el a modern művészet hatása. Nagybánya élete és jelentősége befejeződött az akkori Budapestről nézve. Csak az utóbbi években kezd körvonalazódni egy árnyaltabb Nagybánya-kép. Lassan fény derül a kezdeti „neós" törekvések többarcúságára is és a két világháború közötti nagybányai festészet, eddig nálunk szinte ismeretlen kiágazásaira is. így még pontatlanabbá válik a „posztnagybányaiság" fogalma, különösen, ha a Gresham-kör művészeinek munkásságát illetjük ezzel a jelzővel. Ennek a baráti asztaltársaságnak a tagjai korántsem alkottak egységes csoportot. Nem fogalmazták meg kiáltványszerűen elveiket, még közös kiállításaik sem voltak. A csoport néhány tagjára, így Egryre sem húzható rá egyértelműen ez a jelző, pedig ő is egyetértett a Gresham elveivel. Érdemes kísérletet tenni a „posztnagybányaiság" fogalmának megközelítésére, egy olyan Gresham-művész pályájának vizsgálatával, akit Nagybánya indított útjára, már fiatal korában valóságos iskolát teremtett maga körül, és talán az ő művészetében ért véget Magyarországon az aktivizmus hősies, romantikus korszaka. Szőnyi István 1914 nyarán elsőéves főiskolai hallgatóként került Nagybányára. Ez volt az első év, amikor a Képzőművészeti Főiskola ösztöndíjas növendékeket küldött a szabadiskolába, mindnyájan Ferenczy tanítványai voltak. „Temérdek festő, festőnő gyűlt össze, júliusban már száz körül járt a számuk és izzott a munkakedv, mikor ránk zuhant a háború. Üres lett Nagybánya egy pár nap alatt".

10 A rá következő háborús években csak néhány elszánt, kitartó festő maradt a telepen. A fiatalok nagy részét behívták katonának. 1917-18 nyarán kezdtek újra visszaszállingózni a növendékek, sokan közülük, mint szabadságos katonák. Réti pontos kimutatást vezetett a résztvevők számá8 Kállai Ernő: Új magyar piktúra. Bp. Gondolat 1990. 56. 9 Murádin Jenő: A nagybányai művésztelep 1919-1944 között. Nagybányai festészet a neósok fellépésétől 1944-ig. Miskolc, MissionArt Galéria 1992. 10 Réti István: i. m. 94. 782