A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HÁLA József–LANDGRAF Ildikó–SZÉKELY Kinga: Az aggteleki Baradla-barlang mondái

S ő maga is megyén haraggal keblében, Kicsinálva már azt előre fejében, Hogy Krisztina anyját karóba huzatja, És pásztor kedvesét majd felakasztatja. Éled már az erdő a fáklyavilágtól, Remegve látja azt Krisztina távolról, S a barlang szájánál buzgó imádsággal Kéri az ur Istent hogy mostan csodával Mentse meg őtet az erőszak kezéből, És ime előttök egy sziklafal bedől, S ott tátong előttök örök éjszakában Egy hosszú alagút, mellynek hátuljában Mint ezer millió fénylő apró szikrák Világítanak a szent János bogárkák. Megindul tehát az apró fény után a Buzgón imádkozó gyönyörű Krisztina, S utána kedvese, és szelid jó anyja, És tágul és bővül a sötét Baradla. Mennek mendegélnek a föld alatt hárman, Isten vezéreli a bus éjszakában, S midőn a barlanghoz érnek üldözőik, Ők már biztosságban, örömben élvezik A megszabadulás édes drága perczét, S imádják buzgóan ég föld teremtőjét. Tvartkó mélyebbre ment mindég a barlangba, Tekervényes utón sziklákról sziklákra Hágva, s hangoztatva Krisztinának nevét, És káromkodásba koptatva a nyelvét. Mindég mindég tovább vezeté szolgáit, S lobogtatá erre arra is fáklyáit, De Krisztinát sehol meg nem találhatá, Egyik szolgája most rémüléssel látá, Hogy fogyatékán van a fáklya kezökben, S ugy eltévedtek már a tekergésekben, Mikép közülök nem tudhatja egyik sem, Hogy innen kifelé ugyan hogyan menjen. Tvartkó is megszeppent e felfedezésre, És parancsot adott a visszamenésre, De alig mentek még egy néhány száz lépést, A fáklya egyenkint elaludt, rémülést Az örök éj fedé, s e roppant üregbe Tvartkó és szolgái valának temetve. A sötétben mostan rémitően hangzik A kétségbeesett szolgáknak jajjaik, Tvartkó káromlása, mellyel embert s Istent Összekáromol a földön s égben mindent. Már a kétségbeesett szolgák némellyike Iszonyú sorsában az eszét vesztette, S marczangolja egymást mint a dühös ebek, Orditásaik meg ollyan rémitőek Mint pokol zenéje, mig mások a földön Tapogatva, sirva másznak, mig rettentőn Elordítva magát rémitő mélységbe Zuhan s ottan nyugszik aztán csendességbe, Mert összetöré a sziklákon a fejét, Még másik tördeli busán nyögve kezét. Néhány nap múlva már azonban semmi nesz Nincsen a barlangban, minden ollyan csendes Mint az előtt volt, és holtan ott nyugosznak Tvartkó és szolgái, és ezen gonosznak 724