A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

DÖMÖTÖR Ákos: Az ipari termelés hatása a Hangony-volgyi emberre. Jelenkor – történeti és néprajzi változásvizsgálat a hetvenes évek első felében Ózd környékén

részt vevők aránya is. (A közlekedési üzemek dolgozói a Hangony-völgyi bejáró kohászati munkásság 19,7%-át jelentették.) A községek két pólusában, Domaházán és Szentsimonban majdnem azonos volt a bejárók aránya a völgy összes kohászati dolgozójához viszonyítva: 27,2%, illetve 27,3%. A hagyományos paraszti és az újabb, a városi tevékenységszerkezet felé hajló életforma tehát lényegében azonos százalékarányban polarizáltnak mutatkozott. Az életmódváltozatok átmeneteit jelentő Hangony a völgy községei közül első helyen állt bejáró dolgozóinak magas számával. 1976 végén erről a településről 271 fő, tehát a völgy összes bejáró kohászati dolgozójának 33,8%-a származott. A völgy központja Hangony. Bejáró kohászati dolgozói az acélműben 51 fővel, döntő súllyal vették ki részüket a termelésből. Központi helyük érdekes módon mind a gyári munkamegosztásban, mind a Hangony-völgyi települések között megvolt. Átmenetet képeztek lakói életmódjukkal a paraszti önellátás és a nagyipari bérmunkás városi szolgáltatásra épülő szükségletrendszere között. A hangonyiak közvetítő szerepet játszottak a völgyben: lefordították a paraszti információkat „városi nyelv"-re és fordítva: közvetítették a városi műveltséget a környező települések (főleg Kissikátor, Domaháza, Borsodszentgyörgy) paraszti lakossága részére. A hangonyiak életmódja jellegzetes átmeneti formát jelentett a völgy községeihez képest. Ez a völgy bejáróinak köznyelvéül, történelmileg és természetesen kialakult eszperantójául szolgált: ezen értették meg helyi kultúraváltozataik rendszerét és eltérő elemeit. Viszonyításuk alapja saját faluközösségük helyi kultúrája volt. A beszármazottaknál az ipari bérmunkásra jellemző tárgyilagosság érvényesült: éppen ezért határozottabb volt náluk a más (nem helyi) szintről jövő bírálat, de hiányzott egykori környezetük biztonságot adó tapasztalati alapja, amihez viszonyították volna a felbukkanó jelenségeket, dolgokat. Mégis ez a változtatásra ösztönző mérlegelés vezette rá a születő helyi munkásságot arra, hogy a változó helyi körülményeknek megfelelő viszonyításrendszert alakítson ki önmagában a művelődés és az ismeretszerzés útján. A völgy központjának, Hangonynak a kohászainál jóval öntudatosabbnak tűntek a szentsimoniak, akik közül a durvahengerműben 37 fő, a finomhengerműben 34 fő dolgozott az 1976. évi gyári statisztikai kimutatások szerint. A szentsimoniak öntudatosságát elsősorban az üzemi munkamegosztásban elfoglalt helyük határozta meg: olyan helyeken vettek részt a termelésben, amelyekhez nagyobb szakmai tudás, a figyelem megerőltető összpontosítása volt szükséges. Ugyanakkor munkájuk lényege volt a nyersvas feldolgozása. Termelésük során tehát nem szakadtak el az alapvető nyersanyagtól. A hangonyiak számának növekedése ezeken a munkahelyeken azt mutatta, hogy a dolgozók munkamegosztásban elfoglalt helye, mint a termelési életmód döntő tényezője fokozatosan készítette elő a városiasodást egy meghatározott földrajzi régióban. Érdekes összefüggéseket olvashattam ki a Hangony-völgyiek számát feltüntető gyári statisztikából. A nagyolvasztóműben dolgozó 14 fő hangonyi azt jelentette, hogy a völgyi községek lakói közül e településről származtak legtöbben ebben a gyárrészlegben. Az acélműben is a hangonyiak voltak túlsúlyban. A két gyárrészleg termelése során egymásra utaltsági viszonyban állt. A faluközösség ismeretségi-rokonsági szálai a nagyipari munka hatékonyságát erősítették. A másik összefüggés ehhez hasonlított. Mind a durvahengerműben, mind a finomhengerműben a szentsimoniak voltak a legtöbben a völgy bejáró munkásai közül (37, illetve 34 fő az összes Hangony-völgyi munkás 4,6-4,2%-át jelentette). A két gyárrészleg „táji összetartozás"-át a bejáró munkások lakóhelyének szomszédságával is lehetett bizonyítani. 630