A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

BALASSA Iván: Hagyományos időjóslás, időmágia Magyarországon a 18-20. században

természeti jelenségek mögött. „Az égi jelenések ura a sárkány, melynek kétöles fekete, borzas, vastag bivalyformájú feje van, mely a földön az erdőben él s ha irtani, pusztítani akar, felszívatja magát a felhővel, abban trónol, s onnan zúdítja a földre a jégesőt, a zivatarokat és a kártévő viharokat, oly módon, hogy leereszti a farkát; távolról látszik is, amint az eső pászmánkint lehull; a sárkány nemcsak magát tudja felszívatni, de ő maga is fel tudja szívni az embert" (Jankó János 1892. 188.; Kós Károly 1985. 39.). Nagyszalontán (Bihar m.) a táltosok és a garabonciás diákok rendelkeznek olyan képességgel, hogy jégesővel, viharral tönkretegyék a határt (Ethn. 25. 315-317.). Karcsán (Zemplén m.) több hiedelemmondát jegyeztem le, melyben a garboncás meglovagolja a sárkányt és annak hátán nagy területet bejárva vihart, jégesőt támaszt (Balassa Iván 1963. 151.). Szegeden a vihart a táltosok hozták, akik a maguk falujáról igyekeztek azt eltávolítani. „Azt mondják, hogy a nagy zivatarban sárkányt visznek a táltosok" (Bálint Sándor 1980. 458.). 1799-ben Csokonai Vitéz Mihály egy jegyzetében a garabonciásról ezeket írta: „A garabonciás deák felől az a mese, hogy sárkányon jár, és a forgószelet ő támasztja, kivált, ha, a hol rongyos köpenyegében kéreget, tejet és kását nem adnak neki" (Barna Gábor 1979. 39.; itt további adatok a Hortobágy környékéről). Csokonai a Dorottya, vagyis A dámák diadala a farsangon c. elbeszélő költeményébe a garabonciás pusztítását bele is szövi: De felkeverdvény a vidi pusztáról, Vagy a Szent gellernek borstermő szirtjárói, Zablás sárkányon a garabonciás deák, Már a forgószéltől csikorognak a fák, Ropog a pásztornak kunyhója fedele, Kavarog a vetés, a víz habbal tele, Egyebütt csendesség látszik völgyön, hegyen, Csak ott van fergeteg, a hol ő átmegy en... Nagyváthy János (1791. 2. 191.) is leírta a forgószéllel kapcsolatban: „Az alsó vége hegyes volt, mint a' Kigyó farka, amelly dolog adott arra a' babonára alkalmatosságot, hogy az Sárkány volna, a' mellyet a Garabontzás-Deák megnyergelt...". Pelsőcről (Gömör m.) olvashatjuk 1843-ból (MG. 1002.): „ítélet lesz — felelt az egyik - nem úgy mond a másik - nagy lélegzet, hallottam én, hallottátok ti is, hogy a barabonczás diák, ha messze földre akar menni valaki ellen, azon forrás felett, mellyben a sárkány lakozik, megáll és ott addig olvas, addig miserél, míg a sárkányt ugyan ki nem olvassa, akkor arra ráül és megy a forgószél, zivatar és eső szárnyain. 'Tehát most a garabonczás diák utazik a tüzes sárkányon'". A táltosok is tudtak vihart, jégesőt támasztani, azt máshova küldeni vagy éppen megszüntetni. Erről Szűcs Sándor egy külön tanulmányban emlékezett meg (Ethn. 51. 454-460.). A szerepiek (Bihar m.) rávették az öreg Koloncos táltost, hogy szórássá szét az idővel a püspökladányiak (Hajdú m.) éppen levágott nádját. Meg is tette, de rátámadt a ládányi táltos, akit legyőzött és széthányatta a nádkévéket. Mikor meg a nádvágók rátámadtak, olyan hóvihart eresztett rájuk, hogy látni is alig lehetett benne. Máshol és máskor megelégszenek a családi és keresztnév említésével. Diósfaluban (Moldva) a jégeső gerjesztőjéről a következőket mondták el: „Vót nálunk a szomszéd faluba egy ember, úgy mondták, Kertész András, és ez csinált szekeret porból, s felült nva és elment, bement a felhübe, és ahol ő elment, ott megverte jégvei" (Bosnyák Sándor 1980. 70.). 575