A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

főembereit parádés öltözékeikben csoportosan megörökíteni. Rembrandt Hermensz van Ryn hatalmas vásznán Franz Banning Cocq kapitány és tehetős patríciustársainak lövészkompániája, „Az éjjeli őrjárat" vonul az örökkévalóságba. Persze a parasztoknál a helyzet másként fest. Ezeknek az embereknek be kellett érniök azzal, hogy nyulakat és minden más vadhoz képest jobban szaporodni képest vaddisznókat öljenek meg, sőt alkalmanként rókákat, farkasokat, mert megdézsmálták a tyúkólat vagy a nyájat. Arrról sem akartak lemondani, hogy kis testű, mégis fölöttébb ízletes madarak — mesterkedésük következtében — „lépre menjenek". A tavak, csendesen folyó vizek partján csapdákat állítottak, hogy prémes állatokat (hódokat, vidrákat stb.) ejtsenek el. A gereznákat kikészítették ugyanúgy, ahogy a rókákét. Mindamellett a földesúri függésben élőket helyzetük is kötelezte a vadászatban való részvételre. Sok helyütt évente három-négy napon át — úri vadászatokon — hajtaniok kellett, ha pedig ezt nem tették, pénzben váltották meg jobbágyi kötelezettségüket. Az érem másik oldala, hogy a legtöbb országban maguk a parasztok is vadászhattak. Miközben uraik egyre jobban eltávolodtak attól a határtól, amelyen innen az a tartomány terül el, ahol a vadászat nem szórakozás, sport vagy társadalmi érintkezés alkalma, mert a parasztok számára a vadászat elsőrendűen élelemszerzési lehetőség maradt. Ezenközben természetesen sok mindent átvettek az urak vadászfelszereléséből vagy másként körükben is hódított az éppen aktuális divat. Délkelet- és Közép-Európa találkozásánál, a Balkán-félszigeten, a Kárpát-, a Morva- és a Cseh-medencében, továbbá a mai Ausztria területén a 16-17. században a lőfegyverekkel együtt elterjedtek azok a lőportartók, amelyeket szarvasagancsokból faragtak ki és gazdagon díszítettek. A néprajzi irodalomban a minták ősi, totemisztikus ábrázolásmódját szokás hangsúlyozni, a művészettörténész szeme pedig a török megszállás révén terjedő keleti ornamentikát veszi észre. Mindkettőjüknek igaza van: a kultúra Janus-arca most is megmutatkozik, a különféle társadalmi csoportok ugyanazokat a felszereléseket különböző célok érdekében használják, ám az egyik azon van, hogy utánozza a másikat, elmossa a köztük emelkedő válaszfalat. A történet napjainkig tart. A protokoll vadászat és a középrétegek szórakozása egyre több közös vonást mutat. Az orvvadászok viszont magukat helyezik törvényen kívüli állapotba.

15 A természet ugyan kisebbre zsugorodott a kultúrtáj növekedtével, s ezenközben az elejthető vadak száma csökkent, az eredendő helyzet, hogy a zsákmány elejtéséhez szükség van arra a véletlenre, melynek neve a „vadászszerencse" — semmit sem változott. A vadászat, akárki is vadászott, erőszakos beavatkozás maradt a természet rendjébe, szelektálta a vadállományt, alkalmasint hatékonyabban, mint ahogyan ezt a többi ragadozók teszik. Az ember azért csúcsragadozó, mert hovatovább nem is vadászott tulajdonképpen, hanem az erdőben, a mezőkön, a vadak biotópján is gazdálkodott, tehát termelt. I. 4. ínség idején Egyes növények vagy növényi részek, bogarak, lárvák, a méhek gyűjtötte méz, a madarak tojásai, sőt maga föld is mind ehető, potenciális élelem, különösen ínségek idején, ha elemi katasztrófák vagy háborúk pusztításai miatt koplalni kellett, a környezet ismerete, a gyűjtögetés jelentősége megnövekedett az európai lakosság életében. A prehistorikus fahéj- vagy makkevéstől persze hosszú út vezet addig, hogy napjaink civilizá15 Andrews, 1980., Berger, 1928., Brusewitz, 1967., Coon, 1976., Cormvall, 1968., Dalby, 1965., Joachim, 1976., Kloss, 1987. 121-30., Koenigswald-Hahn, 1981., Kretschmann, 1955. 193-206., Kronasser, 1953.67-79., Menjot, 1980., Lma., Taute, 1969. 1203-11. Re. 538