A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

egészíti ki a fanyelű, kő- és csont-, esetleg fém vágó- (vagy szúró-) szerszámok kollekcióját, továbbá különféle bőrök: szíjak, szalagok, lábbelik, ruhadarabok, takarók, fejfedők, táskák stb. (Ezeket a bőröket vizeletbe áztatták és voltak csoportok, amelyeknek nőtagjai faggyúdarabokkal is összerágták, ahogyan ezt a múlt századi grönlandi eszkimónők tették.) Homorú vájató kövek, amelyekben folyadékot tarthattak, kobaktök edények (a bőrtömlők mellett) egészítették ki felszerelésüket. Tűzzel és kőbaltával üregessé vájt fatörzsekből készültek csónakjaik, esetleg olyan favázzal, amelyet bőrrel vontak be vagy fakéreggel takartak. Sátraik favázát is bőrökkel és fakéreggel borították be, többségük az északi féltekén (az 0- és az Újvilágban) fenyőkarókból alkotott gúlát formált. Úgy látszik tehát, nem minden ősünk volt troglodita. Bár határozott nyomok utalnak arra, hogy minden prehistorikus periódusban sokan húzták meg magukat barlangokban vagy sziklaereszek védelmét élvezve. Ekkor még mindenütt hűvösebb volt a klíma, az Alpokban történetesen mindössze tízezer évvel ezelőtt emelkedett a nyári átlaghőmérséklet a fagypont fölé. Skandináviát húszezer évvel ezelőtt egy hatalmas jégfolyam gyalulta. A gleccser lenyúlott a norvég hegyekből az Elbától északnyugatra elterülő síkságig, délen pedig Berlin magasságában ért véget. Akkoriban a Keleti- és a Balti-tenger édesvizű tó volt, amelyet az északi hegyekből alácsúszó hó és jég táplált. Az év nagyobb részében jégpáncél borított itt mindent. Sjaeland nem volt sziget, Pomerániát és a Baltikumot, ezt a ma tavakkal tarkálló síkságot még nyáron is csaknem összefüggő hótakaró fedte. Később elolvadt a hó. Elmúlt a jégkorszak. Európa lassan felmelegedett. Bár hőingadozások szakították meg az átlaghőmérséklet emelkedését, de még az Alpokban sem volt többé nyári fagy a római idők óta. Ebben a posztglaciális korszakban a vadászok néhány évszázad alatt északabbra tolták életterük határát. Az Alpokban a mélyen fekvő völgyekben a patakok gyakran kiöntötték, a földművesek a hegyek lábain telepedtek meg, ott szántották az oldalakat. Az Ötztali-Alpok gleccserében talált bronzkori vadásztetem vizsgálata nyomán arra a következtetésre jutottak, hogy a bajba jutott ember nem lakott paraszttanyán, a magasabban húzódó övezetben talált otthonra, távol a közösségektől. Az ekoszisztémák a hegyvidéken vertikálisan rendeződtek el. Másutt is a kontinensen. Mindazonáltal a földművesek mégis lassan terjeszkedtek a vadászok rovására. ÉszakSkandináviát csak a középkort követően vették birtokba. A sarkkörön a 16. században telepedtek meg parasztok. Holott ezen a periférián, továbbá keleten (pl. a komi autonóm területen) a határok fiktívek, a vadászoknak még nem is kellett osztozniok egymással. A jövevények ekkor még kevesen voltak. De a zsákmány már régóta fogyatkozott. Kipusztult a mammut, a jégkori vadászok fő hústáplálékát, a bölény utolsó példányait a középkort követően lőtték ki Kelet-Európa és Közép-Európa határövezetében (Erdély és Lengyelország lombos erdeinek tisztásain). Egy cári vadászkastély mellett maradt még egy falka — valamelyest már ellenőrzés alatt. Megfogyatkozott a szarvasmarha őse, a tulok is. A tundrák és a lombos erdők közötti övben a posztglaciális időkben még kiterjedtebb volt a szteppe, bár a ligetek terjeszkedtek. Néhány csorda mégis megmaradt, csak a középkorban irtották ki az utolsó példányokat. Szláv helynevek, pl. a magyarországi Túrkeve, Mezőtúr vagy a svájci Thurgau őrzik emléküket. A középkori krónikákban is írnak bölényekről, vadlovakról, ám arról kevesebbet, hogy őseink miként lettek úrrá környezetükön. Minden csak lassan, lépésről lépésre haladt, vontatottan és megtorpanásokkal. A jégkorban (15 000-20 000 évvel ezelőtt) a barlanglakóknak osztozniok kellett a medvékkel otthonaikon. Veszélyes szomszédság! De nem volt más választásuk, a túlélésre kellett törekedniük. Még áldozatokat is mutattak be annak reményében, hogy felülkereked517