A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

nek. Tudták, hogy a vadászszerencse forgandó. Megkísérelték tehát megkedveltetni magukat kiszemelt áldozataikkal. Lefestették őket a barlang falára. Majd — ceremónia közepette — megölték a másnapi zsákmányt és miközben bemutatták az áldozatot, elmagyarázták, hogy nem is ők a tettesek. Erről szólnak a szibériai medveénekek. Akárki hallhatja: a gyilkosok nem az osztjákok, hanem (legalábbis ezt állítják ők maguk) szomszédaik, az oroszok. Akik ezt állítják, természetesen mind jámbor, barátságos emberek. Eleve ki akarják tehát engesztelni a bundást, pajtásukat, ennek érdekében el is hitetik magukkal, hogy az egész ügyben teljesen ártatlanok. A mágia praktikája öncsalás, és minden, ami megnyugtató, egyúttal eredményes is. A ceremóniák szertartásmesterei tudták, nem ők ölnek, mert elhitték, hogy táncolva, énekelve, dobolva ejtik el a zsákmányt. Ennek köszönhetően mindenki jól járt, a medve — hitük szerint — megmaradt, ők pedig hozzájutottak az értékes prémhez. (Kortársi példákból ítélve, ráadásul még derekasan le is itták magukat.) A húscafatokkal a farkasok is telezabálták magukat. Ott ólálkodtak tehát az emberek közelében. Várták a koncot, ahogyan a kutyák ma is teszik. Az ordasok közül néhány szelídebb lett, élősködött maga választotta szomszédain. Idővel megszokták egymást. Elkezdődött tehát az a hosszú, fordulatokban gazdag történet, amelyet naponta ismétlődő gondokkal terhelt az ember háztartásában a jószág, a háziállat, szelíd rokona a vadnak. A kutyát nem az ember domesztikálta, maga változtatott sorsán, önmagát tette az ember szolgájává. Az emberek tehát kutyáik segítségével vadásztak. Ahol erre módjuk volt, halásztak is, sőt elejtették a madarakat és összeszedték tojásaikat, s minthogy mindenevők, gyűjtötték a gombát, az áfonya, a szeder, a málna, a som gyümölcsét, megdézsmálták a mézelő fák odvat (mely utóbbi jelenetet, a már említett okoktól inspiráltán festették egy sziklára). Ha a kőkori nyílhegyeket összehasonlítjuk a múlt századi Szibériában használatosakkal, sajátos kialakítású csoportokat különíthetünk el közöttük. Vannak, amelyekkel madarakra vadásztak. (A madár tollazata ugyanis nem engedi befurakodni a hegyes nyílvesszőt, annak tompa végű példánya azonban ütést mér a szárnyasra, az megszédül és lezuhan.) Vannak továbbá többágú hegyben végződőek, amelyek a halászatban váltak be. Ezekkel oldottak meg minden problémát. A dárdát és a szigonyt idővel csak azok használták, akiknek foglalkozásában szükségük volt ezekre a szerszámokra, de nyíllal mindenki tudott bánni, s volt is nyila mindenkinek. A pontosabb találat reményében még a számszeríjat is kimódolták a középkorban, amit a portugálok elvittek Nyugat-Afrikába, ahol is bekerült a törzsfőnökök testőreinek arzenáljába. Homályosabb história viszont, hogy miként jutt el Szibériába, s lett önlövő csapdák előképe. (Itt nem isteni eredetű méltóságok életét vigyázzák vele, hanem csak egy ürgelyukra helyezik és a rágcsáló, mikor kibújik a napfényre, kioldja a felajzott íj idegét, működésbe hozza a berendezést.) Elterjedtek a lőfegyverek is, bár voltak európai társadalmak, amelyekben a parasztokat eltiltották használatuktól. Akadtak azonban mindig olyan emberek, akik túlteszik magukat a törvényeken. Az orvvadászok és az orvhalászok kezén szinte valamennyi — múltbéli — vadász-szerszám tovább élt és használatuk csak a modern időkben tűnt a feledésbe. Hosszúra nyúlt históriájuk titka alighanem alkalmazóikban leli magyarázatát: bennük ugyanis találkozott a megélhetés igyekezete, nemkülönben a szenvedély vágya, mindkettő fenntartotta és megújította fajunk talán legrégibb hagyományát.

3 Talán ugyanezért ragaszkodtak a tőrökhöz és csapdákhoz. Ezeket a szerkezeteket mind passzív eljárásokban alkalmazzák. Nem kell felderíteniök az áhított zsákmányt, 3 Childe, 1947., Ehue., Clark, 1955. 44-142., Findeisen, 1928. 1-398., Gersbach, 1956. 266-70., Gunda, 1964. 115-27., Jelgersma, 1961., Koenigswald-Hahn, 1981., Leroi-Gourhan, 1966., Levin-Potapov, 1964., Lindblom, 1935. 621-33., Mérite, 1942., Müller-Beck, 1981. 1-16., Moszynski, 1960. 193-206. 518