A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

PORKOLÁB Tibor: Az (arany) középszer költője. A Lévay-recepció néhány sajátosságáról

sabb magyar poétáknak" , hogy „versformáinak, rímeinek gazdagságával Arany Jánost közelíti meg"

97

. Voinovich Géza szerint „ritka formaérzékkel volt megáldva s a kifejezés gyöngéd művészetével"

98

; Zsigmond Ferenc pedig azt is ki meri jelenteni, hogy „ha költeményei minden tekintetben olyan sikerültek volnának mint a stilus és verselés dolgában, bizony alig egy-két költőnk volna nagyobb nála".

99 Éppen ez az „utánérző, közvetítő típusokra" jellemző „erős formakészség" alapozza meg Lévay és „a népies-nemzeti költői irány" történeti jelentőségét: akkor képviselték ugyanis „a fegyelmezett, befejezettségre, csiszoltságra törő formaösztönt, amikor a népieskedők, a petőfieskedők 'kelmeisége' a zseni korlátlan jogaira hivatkozva fordított hátat minden művészi kötöttségnek".

100 Az „ép műösztön" és a „formaközvetítő képesség" Lévayt arra is alkalmassá tette, hogy műfordításokkal (többek között Shakespeare- és Moliére-darabok, valamint Longfellowés Burns-versek átültetésével) segítse az „Arany-kör" művelődési törekvéseit. (Burnsfordításairól találóan jegyzi meg Hatvány Lajos: még a természet vadvirága is „megszelídül, ó, de mennyire, a miskolci kedves kertész gondjában".

101

) Lévay azok közé a tollforgatók közé tartozik, akiknek úgymond írói „feudumot" adományozott irodalomtörténet-írásunk. A borsodi genius loci, a Sajó-völgyi couleur locale - a közvélekedés szerint — az ő költeményein keresztül nyilatkozik meg a honi olvasó számára. Ahogy Péterfy Jenő írja (gyakran idézett) kritikájában: „ami Petőfinek az Alföld, az Lévaynak a Sajó vidéke. [...] költőnknek sikerült [...] ezt a vidéket a magyar költészet tájképei közé emelni".

102 „A magyar költészet országos összhangjában" e vidék szelleme - Négyesy László szerint is - elsősorban ő általa ,jut szóhoz".

103 Zsigmond Ferenc pedig nem kevesebbet állít, mint azt, hogy „nincs a magyar költők között egy sem, ki erősebb ragaszkodással csüggene legszűkebb értelemben vett szülőföldjén, mint Lévay".

104 Sajószentpéter szülötte így válik „a Sajóvölgy pacsirtájává"

105

, „a legtipikusabb borsodi költővé"

106

, a megverselt szülőföld pedig „költészetének képévé"

107

. A Sajó völgyének Lévay-birtokként való elfogad(tat)ása azonban nem pusztán a szokványos szülőföld-tematika következménye: e poétái territóriumot (és ezzel összefüggében a mindent átható lokális tiszteletet) jórészt a „(meg)maradás" morális alapozóttságú gesztusának köszönheti a költő. Ahogy Szendrei János írja 191 l-ben: „Lévay több, mint egy félszázadon át mind a mai napig megmaradt miskolczi poétának. [...] próféta lett saját hazájában. Évtizedek során mindenkor kegyelte, szerette, ünnepelte a miskolczi és borsodmegyei társadalom"

108

; és ahogy a költő írja (már-már öntudatos provincializmussal) A völgyben maradtam című ars poeticájában: „Nem jártam a nagy világot, / Engem 96 Ravasz, 1926,7. 97 Csorba, 1942, 133. 98 Voinovich, 1918,297-98. 99 Zsigmond, 1906,75. 100 Kovács K., 1965,168. 101 Hatvány, 1960,11, 108. 102 Péterfy, 1983/a, 685. Ezt a gondolatot ismétli meg borsodi irodalomtörténetében Csorba Zoltán is: „A borsodi tájat is ő emeli be az irodalmi tudatba. [...] Lévay 93 évéből 88-at itt élt le közöttünk. Költészetében nemcsak fizikai tájunk rajza válik ki élesen, hanem a borsodi lelki táj is. így válik költészete regionális lírává. Amit Csokonai Debrecennek, Petőfi a Nagy-Alföldnek, Mikszáth a Palócföldnek, azt jelenti Lévay nekünk. Színünk és szellemünk, tájunk és vágyunk Lévayban találta meg a költői hangot legigazabban" (1942, 132). 103 Négyesy, 1912,28. 104 Zsigmond, 1906, 13. 105 Balázs, 1935,21. 106 Csorba, 1942, 124. 107 Voinovich, 1925, XVII. 108 Szendrei, 1911,202. 374