A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)
PORKOLÁB Tibor: Az (arany) középszer költője. A Lévay-recepció néhány sajátosságáról
melanchóliájú motívumát." 61 Nem meglepő tehát, hogy az öregség attribútumaihoz már fiatalon is vonzódó Lévay 62 mint „az egészséges, szép öreg kor poétája" 63 , mint „az öregség életművésze és költője" 64 vonul be az irodalomtörténet(ek)be. A Lévayinterpretátorok nem győzik hangsúlyozni, hogy „az aggság évei az ő költészetének nem hanyatlását, hanem betetőzését jelentik" 65 : „óriási fákból összenőtt pagonyban állott. Társai föléje nőttek s elfogták előle az eget, a vihart, a hajnalt; de ő boldog volt, hogy ágai összefonódtak. Lefele kellett néznie s esemény volt számára a lepke, a méh, a gyöngyvirág, az avar levél. De mellőle és felőle kidőltek a fák. Egyedül maradt, szemhatára kitágult és vénségében nőni kezdett. [...] ma úgy áll ott a romokból épülő új világ határán, mint a magyar irodalomtörténet Normafája" - írja Ravasz László 66 ; „költői ereje kilenczvenedik éve körül sem apadt, hanem csak tisztább, erősebb, zamatosabb lett, mint az ó-bor. Világnézete, érzéseinek hőfoka, hangja, jobban illett az öregkor érzelmeihez; e kornak valósággal művésze volt. Az öreg kor csöndes örömeit, enyhe költészetét senki sem fejezte ki nálunk ily szépen, ennyi gyöngédséggel és méltósággal" - állapítja meg Voinovich Géza 67 ; „egy teljes kötetre megy az utolsó évtized termése, melyet nem szükséges a kegyelet kíméletes hangján dicsérnünk, mert elbírja az elfogulatlan kritikus szigorúságát is" - értékel Tolnai Vilmos 68 . A Lévay-apologéta Csorba Zoltán egyenesen a világirodalom egyik „csodájaként" ünnepli ezt az öregkori költészetet: „nesztori korban, 90 éven felül a szellemi egészség csodás üdeségével tudott dallani, s aranyos derűvel tudott olyan bölcsességeket mondani az öregségről, mint talán csak Cicero". 69 Kovács Sándor Iván viszont úgy véli, hogy „az öreg, kiszikkadt" Lévay Józsefet - Utolsó versei kiadásával - Voinovich Géza „tapintatlanul kompromittálta". 70 Lévayt nemcsak példátlanul hosszú költői pályája sorolja a magyar irodalmi kuriózumok közé: a közvélekedés szerint ő tekinthető „a legegészségesebb és legderűsebb magyar költőnek" 71 , sőt irodalmunk „talán egyetlen boldog költőjének" 72 . A Lévay-féle lelki alkatot így jellemzi Ravasz László: „egészsége nemcsak testi, hanem lelki egészség volt. Nyoma sincsen benne a neuraszténiának, ami Arany géniuszát - öreg fa hajtása volt - nemcsak jellemzi, hanem mint a borostyánkőt a belefagyott hiba, értékben növeli is. Vérmérséklete is igen szerencsés: félig flegmatikus és félig melankolikus, ami egyénisé61 Schöpflin, 1925, 389. „Ez az, ami példátlan a költészetben - folytatja Schöpflin -, csak Lévaynak adatott meg, mint a nagyon magas életkor tartozéka: a csöndes, tudatos átmenet az életből a halálba" (392). A biográfiai adatok és a hagyatéki dokumentumok is azt igazolják, hogy Lévay utolsó évei (sőt évtizedei) a halálra való felkészülés jegyében teltek el. Végső nyugvóhelyét már halála előtt húsz évvel kijelölte, 1912-ben pedig nemcsak gyászjelentéseit készítette el, hanem temetési szertartásának pontos rendjét is meghatározta. Részletesen szabályozta például azt is, hogy mi a teendő „kedvező", illetve „rossz" időjárás esetén: „Miskolczon: rövid ének, rövid ima. Rögtön szállítsák testemet Szentpéterre, s ott, ha az időjárás kedvező lesz, az udvaron legyen rövid szertartás (ima); ha pedig rossz lesz az idő, szállítsák koporsómat egyenesen a temetőbe s ott rövid ima után helyezzék el a sírboltba. Koporsóm fényezett fenyő legyen, olyan, a milyen a szüléimé volt Szentpéteren - barna hamuszínű selyem." (HOM HTD.53.4384.1.) 62 „valami atavisztikus keleti vonás ez lelkében" - jegyzi meg Csorba Zoltán (1942, 132). 63 Ravasz, 1926, 5. 64 Voinovich, 1925, XXII. 65 Zsigmond, 1918,253-254. 66 Ravasz, 1926,5-8. 67 Voinovich, 1918,298. 68 Tolnai, 1926,329-30. 69 Csorba, 1942, 131. 70 Kovács S. L, 1996, 107. 71 Komlós, 1980,97. 72 Miklós, 1978, 6. „Boldog magyar költő. Elég ritka jelenség literatúránk egén. Ez önmagában is indokolja, hogy foglalkozzunk vele" - folytatja Miklós. 371
