A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

TARCAI Béla: Fénykép a temetőben

azok is hozzájuthatnak, akik régebben ilyesmire nem is gondolhattak. De ami a legfontosabb minőségi tényező, hogy a sírokon kizárólag fej- vagy mellképeket helyeznek el, egész alakosat soha. így a sírképeken és az emlékezetben is az arc marad meg, mint olyan, ami az elhunytat életében is a legteljesebben reprezentálta. Az arc a lélek tükre, a közismert megállapítás szerint. Más szóhasználattal, de azonos jelentéssel azt is mondhatjuk, hogy az arc az élet tükre. Az embert az arc-élmény kapcsolja legszorosabban a világhoz, az élethez. Az újszülött első benyomásait a világról az édesanya és a környezetében élők arca közvetíti. Az arcról olvashatjuk le az érzelmi hullámzásokat, a szeretet-gyűlölet, öröm-bánat és minden más emóció jeleit. Az arc révén tanuljuk meg az időt érzékelni, mert egy ismert arc távolléte, majd újbóli megjelenése arra kényszerít bennünket, hogy regisztráljuk az idő múlását és benne az arc változásait. Az arc marad meg legtovább az emlékezetünkben. Ha valakire, bármilyen időtávlatból visszaemlékezünk, az arc az, ami tudatunkban elsőként megjelenik. A hang, a gesztusok, a mozgás emléke hamarabb elenyészik. Az arc egyedi. Minden embernek saját arca van, ami máséval fel nem cserélhető, szavakkal le nem írható, és csak képmás elsősorban fotografált képmás - segítségével konzerválható. Az úgynevezett „jól sikerült" fénykép képes arra, hogy az arcban tükröződő életet megörökítse. Ezért kell fejvagy mellképet sírjelként választani, mert minden más forma zavarná az arcra való koncenttálás lehetőségét. A halálról nem tudunk képet alkotni, mert nincs arca és nincs kora. A rajzolók, festők fantáziájában megjelenő halál-kép, a kaszával felfegyverkezett csontváz vagy a lábszárcsontokra helyezett koponya csupán szimbólum, a való életből vett jelek felhasználásával. A keresztény sírokra helyezett feszület is szimbólum, a halál szimbóluma, de az élet jelképévé válik, ha a megfeszített Krisztus portréjaként fogjuk fel, amely a feltámadás és az élet ígéretét hordozza. A halálról tehát az élet tudósít bennünket, és megtanít arra, hogy a halált tisztelni, az életet szeretni kell. Ezért kívánkoznak a portré-fényképek a sírjelek homlokzatára. Felvetődhet a kérdés, hogy a túlélők miért tartják fontosnak elhunyt szeretteik fotóját „közszemlére" tenni, nem szolgálná-e kielégítő módon az emlékezést a kép megőrzése a családi fényképalbumban. A válasz az előzőekből adódik. Ehhez hozzátehetjük, hogy a temető közintézmény, s a hozzátartozók jogot formálhatnak ahhoz, hogy gyászukat és az elhunyttal kapcsolatos gondolataikat megosszák a kívülállókkal is. Természetes jelenség, hogy az érdektelen temetőlátogató jobban figyel azokra a sírokra, amelyeken fényképes emlékeztető is látható. A sírfényképek a századfordulón jelentek meg a temetőkben, elsősorban Dél-Európában, de az idők folyamán az egész kontinensen polgárjogot nyertek. Helytelen lenne ebben az összefüggésben a divat kifejezést használni, mert ebben a végesség és a változandóság kapna hangsúlyt amellett, hogy túl vilagiasan is hangzanék. Inkább azt mondhatnánk, hogy a fényképek feltűnésének érzelmi hatása segítette az elterjedést. Kivételt képeznek azok a temetők, amelyekben vallási meggyőződés tiltja emberi képmás alkalmazását, mint a zsidóknál és a mohamedánoknál. Ami a dolog technikai oldalát illeti, itt már jogosan beszélhetünk divatról. Dr. Krippendorf német tanár, a Drezdában, 1895-ben kiadott „Gut Licht" című évkönyvben leírta a „levonható celloidin papirosra"

11 készíthető diapozitív eljárást, ami lehetővé tette, hogy a fényképet mindenféle használati tárgyra ráillesszék. (Ebből az eljárásából született gyermekkorunk kedvelt játéka, a levonós kép, majd a mai felragasztható matrica divatja.) Nem sokkal később 11 Kollódium-ezüstklorid emulziós másolópapír. 353